#díj

Köszönöm szépen a díjat Dorothy Large-nak!

Mivel ez az első díj, amit teljesen saját blogra kaptam, nagyon meglepődtem. Szóval ja. Izé.

De tényleg! Na, mindegy is. Kezdődjön is a "rituálé"!

Hmm.. Jól néz ki!

Dolgok magamról:

- Mindenféle zenét meghallgatok.

- Szeretem a kávét. (Nem a hatásáért, hanem az ízéért, ezért leginkább koffeinmenteset iszok.)

- Most ez megy nálam. Hihi.

- Nekem igenis tetszett a Légy jó mindhalálig!

Válaszaim:

Hogy telt a nyarad?

Egészen jól... Olyan semmittevősen. :D Párszor találkoztam osztálytársaimmal, barátaimmal. Voltam EFOTT-on és Top Gear Live Shown... Ezeken kívűl semmi extra nem történt. c:

Miről szólt az első történeted, amit papírra vetettél?

Hűha... Már nem emlékszem rá. :'D Biztosan valami fanfiction lehetett. >_>'

Mit teszel, amikor elszáll az ihlet?

Könyvet olvasok, animét vagy filmet nézek, zenét hallgatok. Esetleg mások munkáit elemzem. Ilyesmik. :3

Ki az a személy, aki eddig a legtöbbet segített az írás terén?

Hm... Talán te voltál az, Dorothy. :D Nem szoktam nagyon segítséget kérni, igyekszem magamtól megtalálni a megoldást. Vagy kiguglizom, hogy mit kell tennem, ha nincs ihletem.

Kérdéseim:

Mi adta az ötletet a történetedhez?

Milyen zenét szoktál hallgatni írás közben? Ha nem hallgatsz, miért nem?

Melyik könyv volt rád legnagyobb hatással?

... És melyik film?

Akiknek küldöm:

Milla D.

Kovats Rea

Nos... Majd ha találok még, akkor mindenképp frissítem! :D

Thanks~

#off

Sziasztok Bubik!

Hűha... Túlléptük az első tízest! *tücsök ciripelés* *tapsvihar*

Mostanra egy kis meglepetéssel készültem nektek, egy "off" bejegyzéssel, amiben egy kicsit jobban megismerkedhettek Kenma fura észjárásával gondolataival. 

Remélem tetszeni fog nektek! 

Puszi, Eszti Sz.

Kenma

Erősen szorítom magamhoz Lettet, és nem hagyom szabadulni. Bár, nem mintha akarna, vagy ilyesmi. Szerencsétlen reszket az idegtől, szerintem már az összes érzékét elvesztette az elmúlt pár percben, azt se tudja, hogy hol van, hány óra, vagy egyáltalán, ki is vagyok én, aki szorongatja. Hiszen akkor már réges rég ellökött volna magától... Amit (csak) a jelenlegi helyzetben jogosnak tartanék. 

Pedig sose tennék ilyesmit! Mármint... Igen, ha egy icipicit is elvesztem a fejem, hajlandó vagyok egy kicsivel többet is tenni egy emberrel, mint sem hogy csak megcsókolom őt. Nem, nem csúnya dolgokra gondoltam, hanem arra, hogy képes lennék megenni a lelkét is az illetőnek. Na mindegy.

Alexre eléggé pipa vagyok, amiért így elijesztette tőlem a józan Lorettát! Csalódottan hajtom fejemet a lányéra, aki erre még jobban hozzám bújik. Testem megremeg, és átjárja a melegség. Meglepődve pillantok Lettre, akire ismét rájön a sírás. Hirtelen arra gondolok, hogy csókkal kellene vidítani, de nem használhatom ki őt... Ő nem ezt érdemli! Talán egy tipikus jófiú, talán egy sportember, egy iskolaelső. Lehet... De valami mégis azt súgja, hogy ő nem erre vágyik...

Loretta úgy tűnik, kezdi összekapni magát, mivel egy kicsit eltol engem. Széles vigyort varázsol magára, bár szemei még vörösek. 

- Azt hiszem, ideje lenne hazamennem. A bátyám már biztosan aggódik értem - szól látszólag vidáman.

- Értem - bólintok, miközben halvány mosoly húzódik arcomra. - Hazakísérjelek? - érdeklődöm bátortalanul, mire csak keserűen ingatja fejét.

- Szükségem lesz egy kis egyedüllétre...

Hátrébb lépek, és keresem a szemkontaktust, de a lány csak fejét lehajtva próbálja takarni az amúgy is egyértelmű érzelmeit. Elindul, én meg csak sután intek utána. Barom vagy, Kenma... Egy igazi barom!

Igazából sose gondoltam volna, hogy ezt jelenti embernek lenni. Hol kedvesek hozzád, hol átkozottul bunkók, mégis... Mégis valahogy a dolgok mindig pozitívra fordulnak. 

Most egy padon ülök, és elmélkedem. Őszintén szólva gőzöm sincs, hogy mégis hol a francban lehetek, de egészen kellemes kis hely. Élvezem, ahogy a nap meleg sugarai az arcomat simogatják, és hallgatom az emberek beszélgetéseit, megnyílvánulásait. 

Szerelmes vagyok.

Magam elé bámulok, valami bamba mosollyal a képemen, és megpróbálom elképzelni az arcát. Ajkai ívét, szemeinek vágását, színét, bőrének fehérségét. Akarom. 

Még most is érzem édeskés ízét a számban. Ahogyan megérintett. Vágyom rá.

De nem tehetem! Sajnos minél többet kapok belőle, annál jobban szeretném, hogy az enyém legyen.

Végül felállok, és útnak indulok Alexék felé. Beszélnem kell vele! Ezt nem hagyhatom annyiban!

Kavicsokat rugdosok, zsebredugott kézzel. Néhány lány lelkesen súg össze mögöttem, és valami olyasmiről beszélnek, hogy "Milyen jól néz ki ez a srác!" meg "Olyan jól vonzó ebben a nadrágban! Olyan formás a feneke!". Fülig elvörösödve nézek feléjük, aztán sóhajtva fordulok vissza. Ciccegve ingatom meg a fejem. Idegesítőek...

Alexék lakása előtt állva kifújok egy adag levegőt, majd becsengetek. Lily nyit nekem ajtót, majd beinvitál. (Lily Alex nővére, aki azóta neveli őt, mióta a szüleiket megölték.) A szőkeség a kanapén ül, és tévét néz. Tudomást sem vesz rólam, csak mordul egyet, aztán csatornát vált.

- Ne legyél már ekkora paraszt! - motyogja egy picit idegesen Lily, mire bíztatóan intek neki, hogy hagyja csak.

Lily meghúzza Alex haját, majd a konyhába slattyog. Rutinból azt kérdezi, hogy szomjas vagyok-e, de aztán kínosan röhögve kivesz a hűtőből egy doboz kólát.

- Bocs - dobja nekem, mire felnevetek. 

- Ugyan... - kuncogva felbontom az italt, majd mohón belekortyolok. Odasétálok Alex mögé, s államat fején pihentetve próbálom kitalálni, hogy mi megy a tévében. Ő csendben tűri tevékenykedésemet, de érzem, hogy nehezen bírja visszafogni magát. Puffogva próbál megütni, de elkapva csuklóját suttogom fülébe:

- Féltékeny vagy? 

Alex megremegett, aztán kipirultan fordult felém.

- Számodra mi a franc olyan érdekes, hogy ennyire akarod őt? - csikorgatja fogait.

- Nem tudom - vállatvonva engedem el őt, majd leülök mellé. - Minden esetre csak azt akartam tudni, hogy tetszik-e neked. Mert ha nem - vagy legalábbis ezt mondod -, akkor nekem szabad a pálya, igaz? - dőlök hátra. 

- Igaz... - ért egyet velem savanyú arckifejezéssel, majd ismételten csatornát vált. - Az istenit neki, itt egy normális adás sincs? - vágja földhöz a távirányítót. Csend. Végül egymásra nézünk, és egyszerre röhögünk fel. - Jó újra látni, Kenma! - félmosollyal bokszol vállamba.

- Téged is, Lex - bólintok nevetve. Lily vigyorogva néz minket, majd csatlakozik hozzánk. 

Beszélgetni kezdünk, mint a "régi szép időkben". Ahh, igen... Amikor még mi hárman voltunk London rettenthetetlen nyomozói. Szép kis idők voltak azok, de már soha nem lesz olyan minden, mint régen volt...

plusz...

*a srácok chatelnek*

kenma.014: hello! :3

alexander.folet: Kenma, minek csináltál groupchatet?! 

lettie1221: Sziasztok! c:

*2 perccel később*

alexander.folet: KENMA!

kenma.014: tessék?? （・□・；）

alexander.folet: Válaszolj a kérdésemre! Minek csináltál groupchatet?!

lettie1221: Mi újság, Kenma? ^^"

kenma.014: semmi különös~ veled, Lett? (((o(*ﾟ▽ﾟ*)o)))

alexander.folet: Válaszolj már, jézusom! 

lettie2112: Velem se sok.~ Mi jót csinálsz? :3c

kenma.014: fogat mosok..~ mindjárt küldök képet! ヾ(＠°▽°＠)ﾉ

lettie2112: Öhm.. Okés! :'D

kenma.014: kenma.014 képet küldött

selfie~ (/・0・)

kenma.014: naaaa, milyen lett? (*≧▽≦)

lettie2112: Aranyos! ^^

kenma.014: köszönöööm! (´∀｀)♡

alexander.folet: Kinyögöd még ma, hogy mit akarsz, vagy léphetek?

kenma.014: most m'ér' vagy ilyen gonosz? ・゜・(ノД`)

alexander.folet: Nem vagyok gonosz, csak mondd már el, hogy mit szeretnél!

kenma.014: öhhh.. elfelejtettem, bocsiii~ ヽ(´～｀；）

alexander folet: Te tiszta hülye vagy! :'D Na én léptem, sziasztok!~

lettie2112: Szia! c:

*alexander.folet offline*

kenma.014: ...

lettie2112: ??? Mi a baj?

kenma.014: ...

lettie2112: ?

kenma.014: csak szerintem nagyon nagy barom Alex? (*´_ゝ｀)

lettie2112: Hm... Hadd gondolkozzak... Nem, nem csak szerinted! ┐(￣ヮ￣)┌

kenma.014: akkor jó...~ nincs kedved átjönni egy kávéra? (〃￣ω￣〃ゞ

lettie2112: Dehogynem! Hol találkozzunk? :3c

kenma.014: megyek érted. na pápá~ (⁎ ✪͡ ◡͐✪͡ ⁎)ﾉ”

*kenma.014 offline*

Alex

- Basszus! - köhögtem fel, mert félrenyeltem a kólámat. - Te áthívtad hozzánk? - pislogtam Kenmára meglepődve.

- Ahuuum! - vigyorodott el elégedetten, amiből azonnal levágtam, hogy mit tervez. Elismerően bólintottam, majd széles mosoly húzódott arcomra. Összecsaptam tenyereimet, s így szóltam:

- Hát kezdődjék a kínzás! - Pusztultunk a röhögéstől, szerencsétlen Kenma már kétrét görnyedt, annyira fájt a hasa. Hm.. Király ötlet! Szívassuk meg Lettet... Ezt még ő is élvezni fogja! Vihogva álltam fel a kanapéról, majd Kenmára kacsintottam, aki még mindig vigyorogva felállt, és elindult a mit sem sejtő Lorettáért... 

Folytatása következik évek múlva hamarosan...

Szép napot!

#10

Egyszer csak megállított, s maga felé fordított. Elmosolyodott, és lehunyva szemeit odahajolt hozzám, aztán megcsókolt.

Meglepődtem. Lefagytam. Nem tudtam hirtelen mit csinálni, csak élvezni a pillanatot. Mintha elrabolta volna a szívem, ami hevesen vert. Vörös fejjel szakadtam el tőle, ő pedig elégedett vigyorral mért végig.

- Gyönyörű a lelked - mondta ragyogó szemekkel, mire megszédültem.

Amint jobban lettem, körülnéztem. Alex ott állt, döbbent fejjel. 

- Mi a...? - nyögte ki hitetlenkedve. Basszus. Ez szép lesz.

Mivel Kenma tudomást sem vett Alexről, ismételten ajkaimnak nyomta övéit. Ez már annyira "szenvedélyesre" sikerült, hogy teljesen elsötétült előttem a világ, és összeestem. Csak arra emlékszem belőle, hogy az egész testemet valami melegség járta át, amibe beleremegtem. Aztán végül hangos ordibálásra ébredtem. Alex kipirultan kiabált a - szinte - teljesen nyugodt Kenmával, akinek az ölében feküdtem. Már nem a belvárosban voltunk, hanem egy eldugottabb, parkosított helyen. Alex idegesen túrt a hajába, Kenma meg csak vállatvonva nézett le rám.
- Áh, tehát felébredtél - mosolygott kedvesen. - Jobban érzed magad? - kérdezte egy kicsi aggodalommal a hangjában.
- U-uhum - nyöszörögtem. Nagyon fájt a fejem, és bele tellett pár percbe, mire felfogtam, hogy hol is vagyok.
- Nagyszerű... Nagyszerű! - tárta szét karjait kínosan röhögve Alex. - Őt is hülyítsd meg! Gratulálok! Persze, persze... Aztán te meg majd rinyálsz nekem, hogy "de nem akartam eladni neki a lelkem brühühü"... - parodizált ki, mire hirtelen felálltam, és kezet emeltem rá. Majdnem megütöttem, de Kenma még időben lefogta a csuklómat. Olyan erős volt a szorítása, hogy majd' belekönnyeztem.
- Igazad van... Ezt terveztem. - Kenma hangja mélyebb volt a szokottnál és rekedtesebb, szemei villogtak. Nagyot nyeltem, majd elengedte a kezem. Lehajtott fejjel fordult sarkon, s zsebredugott kézzel indult el. Mintha téged is megcsókoltalak volna, Alexander... - gondolta magában röhögve a fiú, mire kíváncsian kaptam fel a fejem.
- V-várj! - kiáltottam utána bátortalanul. Amikor hátrafordult, hirtelen nem tudtam mit mondani, így csak zavartan néztem szemeibe.
- Ezek után még szóba állnál velem? - nevetett fel nyersen. - Érdekes egy lány vagy, Loretta Maison. Más már rég felpofozott volna engem...
- D-de... - Igazából nem nagyon volt ellenérvem. Igen, egy belső hang ott kiabált, hogy "hagyd már őket a francba", de sajna sikertelenül. Így inkább csak értetlenül fordultam Alex felé. - De miért lenne baj, ha eladnám a lelkemet? Akkor talán haszonosabb nyomozó lennék. Hiszen te is megtetted... - szóltam picit durcásan.
- Az más - legyintett ingerülten, miközben nagyot sóhajtott. Pislogva meredtem rá, aztán megráztam a fejem. - Figyelj... Furán érezted magad a csók közben, igaz? - tette fel a kérdést türelmetlenül, mire bólintottam. - Na igen... És ez miért van? Na miért? Mert démon! Könnyedén manipulálhat téged, akár egy nyamvadt nyálcserével is! Ebből áll az élete, hogy lelkeket zabál! Ez nem jut el a csöppnyi agyacskádig, Maison?!
Válaszra nyitottam a számat, majd ajkamba haraptam. Féltékeny vagy... Feldúltan indultam ismét neki annak, hogy "most már végképp befogom a száját". Jól irányzott ütés lett volna, akár be is törhettem volna az orrát, ha Alex ki nem védi a támadásom. Hegyes körmeivel alkaromba markolt, mire felszisszentem. Ezek után bal oldalról próbálkoztam, immáron sikeresen. Dühösen kiáltott egy aprót, és orrához kapott.
- Te kis... - morogta, s szemei vörösbe borultak. Kenma igyekezett minél hamarabb elrángatni onnan, még mielőtt bajom eshetett volna. Végül amikor megálltunk, megkönnyebbültebben eredtek el a könnyeim. A fiú csak magához szorított, és csitítgatni kezdett. Hajamat simogatta, dallamokat dúdolt nekem, amitől lenyugodtam. Bár még szipogtam, de a sírásom elállt. Őszintén szólva rohadtul ideges voltam, legszívesebben csak sikoltottam volna egyet, majd kirohantam volna a világból. De nem tehettem. Sose tehetem meg. Egy idő után (sajnos) mindig rájövök, hogy nem is lett volna sok értelme, hiszen attól senkinek nem lesz jobb, ha csak úgy elfutok a dolgok elől... Még nekem se.

#9

- Megnézem a helyszínt - közölte Alex. Nem sokkal utána kijött belőlem minden.

- HOGY MERTÉL FELROBBANTANI EGY ÁRTATLAN EMBERT?! - szegeztem a kérdést Kenmának. - És Alexander.. Mi ez a durcizás, huh? Ne tegyétek már itt az agyatokat, jézusom! - temettem tenyerembe az arcom. - Ti teljességgel idióták vagytok. Ha Dave nem játszaná most a megszállottat, már itt se lennék - motyogtam idegesen.

Alex zavartan túrt a hajába, Kenma meg nevetgélni kezdett. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a kettőt. Ezek vajon tényleg meghibbantak?

Sarkon fordultam, s elindultam. Hogy merre, azt magam sem tudom. Végül Kenma jött utánam, majd belémkarolva kezdte vidáman ecsetelgetni, hogy ő mennyire szereti a hőséget. Némán tűrtem a hülyeségeit. Nem lehetett ezzel már kezdeni semmit, így csak magam elé bámulva koptattam az aszfaltot. Körülbelül húsz percnyi séta és egy kis taxizás után - ami nekem minimum két órának tűnt -, megérkeztünk egy igen kellemes helyre. Kenma mosolyogva terelgetett be, majd leültetett egy eldugottabb asztalhoz.
- Naaa, hogy tetszik? - kérdezte csillogó szemekkel, mire elnevettem magam. Tényleg ilyen lenne...? - Remélem jól fog esni egy kis kávé! Ugye nem baj, ha meghívlak? - pislogott.
- Öhh... Nos, szerintem egész jó - meglepődve néztem a fiúra. - N-nem, nem baj... Köszönöm szépen!
- Latte vagy jegeskávé?
- Lattét, légyszi... - Nagyot sóhajtottam, majd hátratőltem a székemen. Alig telt el a napból pár óra -mióta felkeltem -, mégis hullafáradtnak éreztem magam. Valószínűleg ezt Kenma is észrevehette, mivel sötét szemeivel engem fürkészett.
Igyekeztem nem belebonyolódni hosszabb társalgásokba. Hiszen alig ismerem őt! Semmi közöm hozzá! Mondjuk Alexhez se túlzottan... Hasonló gondolatokkal a fejemben néztem ki az ablakon. Rohanó emberek kosztümben és öltönyben, papírkupacokkal, aktákkal, táskákkal. Sok errefelé az ügyvéd és az irodai dolgozó. Én magam viszont soha nem vállalnám el ezek után egyik munkát se.
Hogy őszinte legyek, kicsi koromban mindig is hasonló helyen akartam dolgozni. Mint az régebben kiderült, pont ügyvéd szerettem volna lenni. Hogy miért vonzott ez az állás? Nem tudom. Talán azért, mert mindig is az érvelés felé hajlottam, s mert mindig is emberekkel akartam foglalkozni. Sokszor képzeltem el azt, hogy testhezálló szoknyában, blézerben és szemüvegben állok majd a vádlott előtt, és határozottan kérdezem ki őt az esettel kapcsolatban, az esküdtszék szeme láttára. Gyakran játszottam ilyet a bátyámmal, aki hol lelkesen, hol unott arccal segített be a kedvemért a kapott szerepével.
A bátyám, David. Mindig is benne bíztam meg a legjobban. Ő volt számomra az egyetlen, aki meghallgatott és segített. A szüleimtől eléggé eltávolodtam az évek folyamán. Igazából gőzöm sincs, miért. Jók voltak hozzánk, és mindent megadtak nekünk, ami egy gyereknek szükséges. Szerető család, biztonságos otthon. Talán a Daviddel való szoros kapcsolatom tehet erről. Lehet...
Sötét hajú társam még mindig engem figyelt. Egy hosszabb szünet után ismét megszólalt:
- Szép a hajad. Volt ennél hosszabb is? - érdeklődött kedvesen.
- Köszönöm. Hát, nem hinném... - gondolkodtam el egy pillanatra.
- Honnan ismerted meg Alexet? - váltott hirtelen témát.
- Hogy honnan? Öhh... Tegnapelőtt éppen suliba indultam, amikor meghallottam, hogy valaki sír. Alex ott ült a földön, tiszta vér volt, és valamiről magyarázott... Vért akar! Meg fogunk halni! Hülye emberiség... Ilyesmi - húztam el a számat.
- Értem - bólintott. - Na de én nem róla szeretnék beszélni, hanem rólad! Mesélj magadról egy kicsit! - pillogott rám lelkesen. Végülis, ő kért meg arra, hogy Alexről magyarázzak, nem?
- Huh... Okés.
Nagy nehezen belekezdtem a történetembe. Honnan jöttem, hová tartok. Otthonról és sehova. Mi a célom, miket szeretek. Kiismerni az embereket, sok mindent. Igazából értelme sem volt az egésznek, de Kenma csak hallgatta, hallgatta, és hallgatta. Teljesen lenyűgözték a szavaim. Egy idő után viszont félbeszakítottam a monológomat.
- Tényleg ennyire érdekel a dolog...? - ráncoltam a homlokom.
- Igen! Nagyon szépen fogalmazol! Kár, hogy nem ismertelek meg hamarabb! - szólt ámélkodva, mire zavartan fordítottam oldalra fejemet.
- K-kösz. Kedves vagy - böktem ki.
Egy pillanattal később Kenma felpattant, s a kávéink árát az asztalon hagyva kihúzott a helyiségből, majd az utcára érve beszívott egy adag friss levegőt.
- Sétáljunk! - fogta meg a kezem.
Hezitáltam egy kicsit, aztán bólintottam, hiszen nem ártott egy kicsit kiszellőztetni a fejem. A fiú hatalmas lelkesedéssel nézegette az épületeket, s gyakran kérdezgette róluk, hogy mi célt szolgálnak. Egyszer csak megállított, s maga felé fordított. Elmosolyodott, és lehunyva szemeit odahajolt hozzám, aztán megcsókolt.
Meglepődtem. Lefagytam. Nem tudtam hirtelen mit csinálni, csak élvezni a pillanatot. Mintha elrabolta volna a szívem, ami hevesen vert. Vörös fejjel szakadtam el tőle, ő pedig elégedett vigyorral mért végig.
- Gyönyörű a lelked - mondta ragyogó szemekkel, mire megszédültem.
Amint jobban lettem, körülnéztem. Alex ott állt, döbbent fejjel.
- Mi a...? - nyögte ki hitetlenkedve. Basszus. Ez szép lesz.

#8

- Bizony ám - emeltem tekintetem az égre. - Gondolom jó pár évvel le vagyok maradva tőled ilyen szempontból..

- Na, ezt aztán jól látod - röhögött ki, mire oldalba böktem. Végül metróra kellett szállnunk, amit nem bántam.. Szeretem a tömeg közlekedés ezen fajtáját. Miután kiszálltunk, egy roppant érdekes alakba ütköztünk bele..

Hosszú percekig méregettük egymást. Szemébe lógó, sötét haja volt. Hideg tekintetével bárkit megijesztett volna. Egy idő után a fura srác azonban elröhögte magát.
- Nem hittem, hogy pont egy metrómegállónál foglak újra látni - szólt a fiú.
Alex csak grimaszolt egyet, aztán bemutatott minket egymásnak:
- Lett, ő itt a démon, akivel leszerződtem. Kenma, ő itt Loretta Maison..
- Örülök, hogy megismerhetem, Miss Loretta - hajolt meg.
- Az egyik japán utam során ismertem meg ezt az idiótát - mutatott Kenmára. - Sajnos egyszer megitatott velem egy üveg szakét, aztán... Eladtam neki a lelkem - vont vállat. - Végül is, jól jártam vele. Kaptam pár év pluszt.
Némán hallgattam, ahogy ezek ketten elsztorizgattak.
Milyen szinten utálod? - kérdeztem Alextől, de nem tőle kaptam a választ.
- Remélem, hogy inkább szeret engem, mert ha nem, akkor nagyon szomorú leszek - biggyesztette le alsó ajkát Kenma, mire égő fejjel fordultam el.
- Az szar ügy - indult el Alex az egyik lépcső irányába. - És akkor most velünk szándékozol tartani? - kiáltotta Kenmának, vissza se fordulva.
- Mondjuk.. Hé, Loretta. Nem tűnsz idevalósinak - csattogtatta rágóját.
- Hát, ezt jól látod.. Amerikai volnék - indultam el Alex után.
Némán baktatott mellettem, zsebre dugott kézzel. Élvezettel nézegette a körülöttünk lévő embereket, amíg Alex előttünk durrogott magában. Hála az égnek hamar odaértünk a rendőrségre, mert nagyon nehéz volt "megválogatni a gondolataimat".
- Ennyi? - csapta le a vékony aktát a kapitány elé. - Most a szokásosnál is rosszabbul teljesített a csapata, Mr. Smith.
- Te csak ne kötekedj, kölyök! - állt fel az asztaltól dühösen. - Takarodjatok innen, ne is lássalak titeket. Azt csináltok, amit akartok - legyintett idegesen.
- Szuper, köszönjük - mosolyodott el bájosan. Felvette az aktát, majd felénk fordult. - Kimegyünk a helyszínre, aztán kérdezősködünk az ott lakóknál. Örülnék, ha addig összedobna nekem pár házkutatási parancsot - szólt vissza a kapitánynak, majd kisétált az irodából.
- Néha borzalmas tudsz lenni - állapítottam meg.
- Na látod, ebben igazad van - nevetett fel Kenma. - Lett, nincs kedved meginni velem egy kávét a "műszak után"? - mosolygott rám.
- Végülis.. Miért ne? - pislogtam meglepetten.
Alex tovább folytatta a duzzogást. Amint kiértünk az utcára, fogott egy taxit.
- Ezzel most jobban járunk - magyarázta hátrafordulva a jobb egyből. - A Lincoln Roadra, legyen szíves - intett a taxisnak, aki erre csak bólintott egyet.
Kinéztem az ablakon, és a szembe jövő autókat bámultam. Kenma beszélgetni próbált velem, de nem nagyon járt sikerrel. Eszerűen nem volt kedvem semmihez..
Amikor kiszálltunk a kocsiból, Kenma karon ragadott, és elhúzott az egyik házhoz. Nem értettem, hogy mit akar, aztán hirtelen robbanásra lettem figyelmes. A hang felé fordultam, és riadtan vettem tudomásul, hogy a taxi, amivel jöttünk, lángokban áll. Alex a földről tápászkodott fel, de a sofőrt sehol nem láttam. Bent ég. A szám elé kaptam a kezem, és elfogott a hányinger. Nagy nehezen rávettem magam, hogy odamenjek Alexhez, és érdeklődjek a hogyléte felől, de egyszerűen nem tudtam mást csinálni. Teljesen lefagytam. Aztán meghallottam, hogy valaki nevet. Hogy valaki majd' meghal a röhögéstől. Akkor jöttem rá, hogy mi a különbség egy démon, és egy ember között. Egy démon nem ismer lelkiismeretfurdallást egy ember megölése után.
- Kenma! Mit mondtam neked a robbantgatásról? - sóhajtotta Alex, mintha ez csak valami kis apróság lett volna.
- Hogy nem szabaaad - fújta fel arcát. - De nem nagyon tudtam magam kontrollálni. Annyira idegesített a jelenléte - billegett vidáman.
- T-te... - szörnyülködve néztem a még mindig lángokban álló roncsokat. - De ezt mégis...
Szép lassan megjelentek az ottani házak lakói. Valaki rémült volt, valaki a tűzoltókért imádkozott, hogy minél hamarabb kijöjjenek. Én meg csak álltam ott, a srácokkal az oldalamon.
M-most mégis mit fogunk csinálni? - aggodalmaskodtam.
- Szétnézünk - vont vállat Alex.
Zsebre dugott kezekkel indultak neki a srácok az "illegális házkutatásoknak". Sokban hasonlítanak. Némi habozás után én is mellettük lépkedtem.
- Nem látnak minket, igaz? - kérdeztem halkan.
- Igen.. Ne aggódj, ezt én kezelem, nem kell vele törődnöd - mutatott magára hüvelykujjával Kenma.
- Ha te mondod - zártam le a témát. A történtek után elhihetitek, hogy nem sok kedvem volt megszólalni.
A házkutatás eléggé unalmasnak bizonyult.
- Alex, mégis mi a francot csinálunk itt? - nyafogta Kenma a kanapén nyújtózkodva.
A szöszi csak felmordult, és tovább szöszmötölt. Én hamar meguntam a szenvedésüket, és minden magyarázat nélkül kisétáltam a házból. Kenma hamar utánam jött, aztán végül Alex is.
- Megnézem a helyszínt - közölte Alex. Nem sokkal utána kijött belőlem minden.
- HOGY MERTÉL FELROBBANTANI EGY ÁRTATLAN EMBERT?! - szegeztem a kérdést Kenmának. - És Alexander.. Mi ez a durcizás, huh? Ne tegyétek már itt az agyatokat, jézusom! - temettem tenyerembe az arcom. - Ti teljességgel idióták vagytok. Ha Dave nem játszaná most a megszállottat, már itt se lennék - motyogtam idegesen.
Alex zavartan túrt a hajába, Kenma meg nevetgélni kezdett. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a kettőt. Ezek vajon tényleg meghibbantak?

#7

Felkaptam az egyenruhám, és kisiettem a lakásból. A táskámban csak a pengém, a mobilom meg a vázlatfüzetem volt. Nem vacakoltam a bepakolással. Jó az úgy.

Az osztályterembe beérve Alexet kerestem a tekintetemmel, de nem találtam. Azt hittem, késik egy picit, de miután kicsengettek az első óráról, csalódottan hagytam fel a várakozással. Vajon hova ment?

Az osztálytársaim semmit nem szóltak a tegnap történtekről. Mintha nem is ide járt volna Maxwell. 

Őszintén megvallva rossz volt egész nap csendben ülni. Senki se szólt hozzám, nem érdeklődtek Alex felől sem. Milyen édesek - gondoltam gúnyosan.

A negyedik óra matek volt. Azt hittem, hogy helyben elsírom magam. Húsz perc után rájöttem, hogy meg kéne próbálnom beszélni Alexszel. Először SMS-t írtam. Semmi. Facebook. Semmi. Végül a "telepatikus társalgással" próbálkoztam.

A rohadt életbe, hol a francban vagy már, te szerencsétlen? - a "hangomon" eléggé erződhetett az, hogy aggódom a fiú miatt. Normál esetben ezt erősen tagadtam volna, de..

Heh..

- ALEXANDER! - visítottam fel.

Hé, halkabban má..~ Vagyis, mindegy.. - kuncogott fel.

M-miért?

Mert kialakítottál egy védőburkot a szomorkodásoddal. Ez egy jó módszer, de óvatosan bánj ve..~

- Tehát ha normálisan kommunikálok, azt sem veszik észre? - szólaltam meg.

Körülbelül. De mint mondtam, óvatosan. Ha jól vettem észre, most már nem vagy annyira bánatos. Hiszen "végre megvagyok", nem igaz, hercegnő? - röhögte el magát.

Kussolj, Folet! - sziszegtem.

Nagy nehezen végülis eltelt a nap. Suli után az épület tetején ücsörögtem - egyedül. Rajzolgattam és zenét hallgattam. Egy óra elteltével rávettem magam, és hazamentem. A bátyám negédes hangon hízelgett nekem egész este, amitől elfogott a hányinger.

Ez az ember nem az én bátyám! - sikoltotta valami bennem. Lehetséges.. Végülis, ki tudja?

Felsóhajtottam, és igyekeztem minél hamarabb álomra bírni magamat. Hajnali egy körül azonban valaki kopogtatott az ablakomon.

- Jézusom! - pattantam ki az ágyból, és azonnal felkaptam a pengém. Aztán persze észrevettem, hogy csak Alex guggol az ablakom külső párkányán. Beengedtem őt, aztán jól leszidtam a fejét.

- Bocsi hercegnő, de csak most nem feltűnő másoknak, ha meglátogatlak - magyarázkodott.

- Mindegy - megráztam a fejemet. - De miért jöttél? Baj van? Vagy esetleg egy újabb ügy? - ráncoltam a homlokomat.

- Mindkettő - fújta ki fáradtan a levegőt. - De jelenleg csak a másodikról számolhatok be. Gyilkosság. Az áldozat egy középkorú nő és lánya.

- Szuper.. - ráztam meg a fejem. Olyan hirtelen fájdalom nyilalt bele, hogy majd' elestem, de szerencsémre Alex elkapott. - Basszus - kaptam oda a fájó ponthoz. - Asszem én most elalszom, ha nem baj.. - Ez volt az utolsó mondat, amit ki tudtam nyögni, még mielőtt végleg beájultam volna. Legközelebb csak délben ébredtem fel.

A rohadt életbe, elkéstem! 

- Ne aggódj - szólt Alex nyugodt hangon. - Megoldottam. Pihenned kell.. Meg persze segíteni nekem - húzta félmosolyra ajkait. - Tessék, latte - nyújtott oda nekem egy gőzölgő bögrét.

- Okés.. És köszönöm - kortyoltam bele a jóleső italba. - David?

- Elment dolgozni.. Konkrétan úgy fogalmazott, hogy "ezen a napon a tiéd", szóval.. Az enyém vagy - vigyorodott el teljesen.

Durcásan nyögtem fel, majd kicsit elfordulva menekültem a finom kávé kortyolgatásába. Kinéztem az ablakon, ahol aznap hajnalban beengedtem ezt az idiótát. Lemondóan hajtottam le a fejemet. Még körülbelül egy negyed óráig ücsörögtünk/álldogáltunk így, és miután sikeresen kizavartam őt, nekiálltam készülődni. Fekete csőfarmer, fehér bő pulcsi egy fekete macskával az elején és egy laza sál. Kontyba fogtam a hajam, és készen is álltam. Eltettem a telóm, a fülesem és a pengémet, a biztonság kevéért. Leballagtam a földszintre, ahol Alex elégedetten nézett végig rajtam.

- Csini vagy - állapította meg.

- Ajj ugyan, kussolj már! - morogtam zavartan. - Még felkapom a cipőm, és mehetünk - intettem.

Egy sornyi csipkelődés után nagy nehezen kiléptünk az utcára. Megcsapott egy hűvös fuvallat.

- Merre megyünk? - kérdeztem izgatottan.

- A kapitányságra.. Elkérjük az ügy aktáját. Aztán meg megyünk terepre. Útközben beugrunk még egy-két helyre, ha nem baj - nézett rám mosolyogva.

- Nem, dehogyis - ingattam meg a fejem. - Amúgy is kíváncsi vagyok a kapcsolataidra - nevettem fel.

- Oh igazán? - szemeiben tükröződött a huncutság, de igyekeztem tudomást se venni róla.

- Bizony ám - emeltem tekintetem az égre. - Gondolom jó pár évvel le vagyok maradva tőled ilyen szempontból..

- Na, ezt aztán jól látod - röhögött ki, mire oldalbaböktem. Végül metróra kellett szállnunk, amit nem bántam.. Szeretem a tömegközlekedés ezen fajtáját. Miután kiszálltunk, egy roppant érdekes alakba ütköztünk bele..

#6

- Gyere Maison, menjünk haza - karolta át a vállamat. Én persze nem tudtam mit mondani a döbbenettől. Túl sok volt ez nekem. Eleinte bátran vigyorogtam az ellenség képébe, aztán lemerevedve vártam azt, hogy megöljenek. Ez normális? Aztán Alex.. Olyan gyors volt.. És kecses! Hát ezt jelenti a démonok ereje..

- Igen, ezt.. - bólintott a szöszi. - És igen, normális a reakciód.. Én magam is így kezdtem - mosolyodott el fáradtan. - Viszont még edzened kell.. Majd én kiképezlek! Hiszen lesznek ennél sokkal durvább feladatok is! Ez semmiség volt!

Hosszú idő után most éreztem először adrenalint. A képek, amik bevillantak a történtekkel kapcsolatban. Hihetetlen. Igen.. Azt hiszem, ez jobban illik hozzám, mint az ügyvédkedés!

Hazafelé baktattunk. A nap már alig látszódott a horizonton. Némán hallgattam, ahogy Alex tervezgette azt, hogy miként fog halálra kínozni edzeni engem. Csodás.

- Itt is volnánk! - terelgetett be az ajtónkon a szöszi, mire felmordultam. 

- Nocsak, nocsak. A két bajkeverő - szólt szarkazmussal a hangjában Dave. - Mit csináltatok?

- Sétálgattunk jobbra-balra.. Miért kérded? - mosolygott Alex.

- Benne volt a hírekben, hogy feladta magát a fiatal srác gyilkosa. Interjút is adott a tévének. Mivel a kölyök korotokbeli, azt mondta, hogy fél az osztálytársaitól, és ti meg csak úgy szó nélkül elmentetek "sétálgatni".. Azonnal tudtam, hogy ti voltatok azok - váltott hirtelen komor arckifejezésre.- Mit műveltél a húgommal? Mi az a vágás az arcán?! - ordított rá Alexre.

Én megszeppenve néztem végig, ahogy Alex leül a konyhapulthoz, és mesélni kezd. Dave arcán nyomát se láttam az aggódásnak. Harag izzott szemeiben. Ahogy a történet végéhez ért, Alex gyilkos tekintettel meredt Dave-re. David arcáról le lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem féltett. 

Gondolkodik valamin! - vettem tudomásul gyanakodva. 

Alex a pulton könyökölve pillantott felém. 

- Idefigyelj Alexander! A húgom majdnem meghalt miattad! Szerinted meg fogom neked engedni, hogy valaha is a közelébe menj? - kiabált David.

- Edzésre van csak szüksége! Kitanítom őt, és nem eshet bántódása! Úgy őszintén.. Hagynám én, hogy bánthassák az én csodakopómat? - kacsintott rám.

Zavartan fordítottam el a fejemet. Ezek most komolyan rajtam veszekednek?

- Soha többet ne merészelj kapcsolatot teremteni Lorettával, megértetted, vakarcs? - vicsorgott David.

- Ugyan, fogd már be! - sóhajtott unottan Alex. - Az lenne a legjobb, ha Lettet kezelésbe venném..

- Megtiltom! - röhögött fel hisztérikusan. - Két napja ismered őt. Két napja.. Lett.. Édes drága húgom. Kérlek.. Nem is, könyörgöm neked, hogy vedd elő a józan eszedet, és mondj nemet ennek a pszichopatának! - meredt rám. A hideg is kirázott attól a tekintettől. 

Két napja ismerem.. Most mégis jobban megbízom benne, mint benned - gondoltam szomorkásan.

Alex pókerarccal nézett felém. Lemondóan hajtottam le a fejemet. Nem ellenkezhetek a bátyámnak. Csalódottan botorkáltam fel a csobámba, és kulcsra zártam azt. Nem érdekelt senki és semmi. Bekapcsoltam a kedvenc zúzós dalomat, és a lehető leghangosabban énekeltem azt, hogy elnyomjam a lentről jövő ricsajt. 

Sok idő telt el, mire David bekopogott az ajtómon.

- Hugi.. Engedj be, kérlek..

Egy ideig még bámultam a hang irányába. Ugyan minek? Hogy vitatkozz velem egy sort?

- Légyszíves.. Beszélni szeretnék veled a történtekről. Közös nevezőre jutottam a szőke hercegeddel.

Erre a kifejezésre felhúztam magam. Mégis mit gondol ez? 

- Hagyj békén, jó? Pont leszarom az egyezségeteket.. - fújtattam.

- ENGEDJ BE! - ordította.

- NEM! - sikoltottam, és a fejemtre húztam a takaróm. 

- Jó.. Bocsánat - lökte el magát a faltól. - Jó éjt!

Nem méltattam válaszra, inkább csak megpróbáltam álomra hajtani a fejem. Sikertelenül. Hajnali három volt, mire hullafáradtan beájultam az ágyamba. Addig is zenéthallgattam, rajzoltam. Ez a két dolog maradt biztos az életemben - sóhajtottam "drámaian". Túlzottan is ironikus volt a helyzet. 

Jön egy ismeretlen srác, csupa vér, össze-vissza hadovál valamiről. Kiderül, hogy a családjaink jóban vannak. Belekever egy gyilkosság megoldásába. Majdnem megölnek. Az egyetlen ember, akiben eddig megbíztam, a bátyám, furán viselkedik. Mondtam már, hogy csodás?

Szerda reggel volt. Hat óra. Idegbeteg módjára próbáltam kikapcsolni az ébresztőt. Bórzasztóan fájt a fejem és az arcom. Elfelejtettem fertőtleni a sebet a tegnapi eset után. Elmásztam a fürdőig, ahol szemügyre vettem a ronda vágást. Szuper. Elfertőződött. Először vízzel próbálkoztam, amivel egy picit enyhűlt a fájdalom. A fertőtlenítő felkenése után azért párszor felszisszentem, de nagy nehezen megoldottam a helyzetet. Felragasztottam egy darabka gézt a vágás fölé és voilá, készen is voltam.

Felkaptam az egyenruhám, és kisiettem a lakásból. A táskámban csak a pengém, a mobilom meg a vázlatfüzetem volt. Nem vacakoltam a bepakolással. Jó az úgy.

Az osztályterembe beérve Alexet kerestem a tekintetemmel, de nem találtam. Azt hittem, késik egy picit, de miután kicsengettek az első óráról, csalódottan hagytam fel a várakozással. Vajon hova ment?

#5

Suli után Alex megígértette velem, hogy mindig vele kell, hogy maradjak, bármi történjék is. A kezembe nyomott még egy pengét, amit el tudtam rejteni az ingem ujjában.

- Ugye tudod, hogy Dave ki fog nyírni ezért? - tettem el az "ajándékot".

- Hm.. Nem hiszem.. Max egy picit - vonogatta a vállát. - Lényeg a lényeg.. Ezt a pengét csak végső esetben használd, rendben? Vigyázz magadra, Loretta Maison! - mosolyodott el halványan Alex, majd ökölbe szorított kezét emelte felém.

- Vigyázz magadra, Alexander Folet! - adtam neki a várt öklöst.

Teljes felszereléssel és túlzott lelkesedéssel indultam Alex után. Végülis, egy gyilkost fogunk elkapni.. Ez pedig nem egy vidám dolog. A szőkeség komoly arccal fordult felém. Mint mondtam, nem egy vidám dolog. Némán baktattam mögötte, amíg hirtelen meg nem állt.

- Itt volnánk - szólt elégedett mosollyal Alex.

- Húha - néztem körbe. Egy elhagyatott részén voltunk Londonnak. Nagyon nem tetszett ez a környék, így első látásra. Valami furcsa érzés járta át a testem. Egy hideg fuvallat ment át az utcán, amitől összerezzentem. Nem nekem való ez a hely!

Mégis mit vártál, Maison? Hogy majd vidámparkba viszlek? Nem.. Azt majd máskor.. - nézett rám Alex. Sokáig tartottuk a szemkontaktust, egészen addig, ameddig egy hang meg nem szólalt mögülünk.
- Alexander és Loretta.. Micsoda idióták vagytok! - röhögött fel az illető. Alexszel egyszerre fordultunk meg, majd halovány mosoly húzódott arcunkra. Maxwell Grey.

- Köszönjük a bókot - szólt cinikus hangnemben Alex. - És most mi lesz? Megölsz minket? - vigyorgott eszelősen.
- Hja. Kábé - röfögte. - Úgy végzitek, mint az a kis patkány!
- Hogy mi? - villant fel a szemem. - Hogy merészelted hívni? Te utolsó... - ugrottam volna neki a pengével, de Alex lefogott. - Hadd nyírjam ki.. - suttogtam idegesen.
Hagyd rám.. Én elintézem.. Te inkább vigyázz magadra! - húzott magához. Olyan volt, mintha megölelt volna, de hamar el is tolt magától.
- Na mi van, nem engeded, hogy a kutya széttépjen? - nevetett ki lesajnálóan.
- Nem kutya, hanem kopó.. Nem mindegy, te csökött agyú barbár! Na gyere, küzdjünk meg, mint férfi a férfival - húzta elő kését szép lassan Alex.
- Mi különbség van a kettő között, he? Kutya, kutya, nem mindegy? - köpte a szavakat, és ő is előrántotta pengéjét.
- Az, hogy egy olyan kopó, mint én, méltóságteljesen fogja kirúgni a beleidet, szarházi! - morogtam.
- Úgy nehezen, ha lefognak, ribanc!
Három izomagy állt hirtelen körbe. Magam elé tartottam a pengét. Érzékeim kiélesedtek. Feltüzelve éreztem magam a harchoz. Úgyse kaptok el, ökrök!
Kirohantam két degenerált karja között, majd felugrottam egy kuka tetejére.
Másfél méter előnyöm van - gondoltam. - Az egyikre rá tudok ugrani, a másik alól kirúgom a lábát, a harmadikba meg beledöföm a kést. Probléma megoldva.
Hé, Maison. Ne nagyon fordulj gyilkossághoz, jó? Nem kéne még neked azt a bűntudatot érezned.. És semmi kedvem nincs a rendőrségre és a bíróságra járkálni miattad! Csak próbáld meg megvédeni magad, oké? Gyorsan lerendezem őket, aztán maguk fognak a rendőrségre rohanni, hogy feladhassák magukat..
R-rendben.. - "motyogtam" elpirulva. Megráztam a fejem, majd ismét az ellenségre koncentrálva méregettem a helyzetünket.
Alex lehajtotta a fejét, tincsei arcába hullottak. Láttam, ahogy szemei vörösbe borulnak, és úgy villannak fel.
- Úr... Isten.. - suttogtam elképedve.

A szöszi egy eszelős vigyor kíséretében rátört Maxwellre, aki visítva tántorodott hátra. Alex pszichopata tekintettel villantotta meg immáron hegyes szemfogait. Maxwell hisztérikusan sivítozott csökött agyú talpnyalói után, akik hirtelen nem tudtak mit kezdeni ezzel. Hangosan felnevettem, mire az egyik nyomorult nekem támadt. Szemeim elkerekedtek, hirtelen lefagytam. Késével éppen hogy csak megvágta arcomat, Alex már ott is termett, és ellökte a fiút. 

- Nem hagyom, hogy hozzáérj - közölte dühösen.
A srácok riadt fejjel rohantak el az utcáról. Még egyszer-egyszer hátrafordultak, de úgy megijedtek, hogy szerintem egészen az anyjuk szoknyájáig rohantak.
Arcomból csurgott a vér. Kezemet a sebhez érintettem, így a tenyerem tiszta vér lett. Amikor legközelebb Alex szemeibe néztem, azok ismét kéket voltak.
- Gyere Maison, menjünk haza - karolta át a vállamat. Én persze nem tudtam mit mondani a döbbenettől. Túl sok volt ez nekem. Eleinte bátran vigyorogtam az ellenség képébe, aztán lemerevedve vártam azt, hogy megöljenek. Ez normális? Aztán Alex.. Olyan gyors volt.. És kecses! Hát ezt jelenti a démonok ereje..
- Igen, ezt.. - bólintott a szöszi. - És igen, normális a reakciód.. Én magam is így kezdtem - mosolyodott el fáradtan. - Viszont még edzened kell.. Majd én kiképezlek! Hiszen lesznek ennél sokkal durvább feladatok is! Ez semmiség volt!
Hosszú idő után most éreztem először adrenalint. A képek, amik bevillantak a történtekkel kapcsolatban. Hihetetlen. Igen.. Azt hiszem, ez jobban illik hozzám, mint az ügyvédkedés!

#4

Elkalandoztam ezzel kapcsolatban, aztán mosolyogva néztem rá.

- Már alig várom, hogy elmenjünk a helyszínre! 

- Helyes, Loretta! Látszik, hogy Maison vagy - nevetett fel.

- Köszi, ezt bóknak veszem - túrtam bele a hajamba vigyorogva.

A szünet vége előtt még egy gyors haditervet beszéltünk meg, mert a következő óránk külön volt. Ő franciára, én meg németre mentem - a baj csak az volt, hogy Maxwell is.

Megfigyelni, koncentrálni, nem feltűnősködni - ismételtem magamban a feladatot.

Jó kislány - hallottam meg Alex hangját a fejemben, ahogy felröhög.
Csitulj, Folet! - "mordultam fel" bosszankodva.
Sietős tempóban másztam fel a nyelvi előadóba, és amint megtaláltam a 301-es terem ajtaját, lihegve feltéptem azt. Sűrű bocsánatkérések közepette helyet foglaltam Maxwell "barátunk" mellett, és előkaptam a cuccomat, ami egy könyvből és egy füzetből állt. Tollat fogtam a kezembe, a hajamat pedig hagytam, hogy előrezuhanjon, ezzel eltakarva arcomat. A tincseim mögül tökéletesen láttam, hogy Maxwell mit csinál, ő viszont "egy pillantásra se méltatott" engem.
Sima ügy! - közöltem magammal, de korántsem volt ilyen könnyű a helyzet.
Maxwell semmi olyat nem csinált, ami furcsa lett volna. Csak egy arrogáns, ronda, beképzelt idióta. Úgy negyed óra elteltével meguntam a dolgot, így hát beletúrtam a hajamba, és immáron megint panoráma kilátásom volt a németes csoportra.
Jobbat is láttam már..
Ne hisztizz, Maison! Inkább hitesd el a dagadékkal, hogy nem figyelsz rá! Fogadjunk, hogy észrevette azt, hogy mennyire spiccen vagy..
Próbáltam eleget tenni Alex kérésének, így rajzolgatni kezdtem a német füzetembe. Már majdnem készen voltam a rajzzal, amikor azon kaptam magam, hogy Maxwell mocorogni kezdett. Óvatosan oldalra pillantottam, és csekkoltam a kezében lévő, fényes tárgyat.
Alex! Kés van nála! É-és.. Engem néz! M-mit csináljak?! - kérdeztem az említettet riadtan. Az arcom elfehéredett, kezeim elhűltek.
Nyugodj meg, először is.. Aztán próbálj úgy tenni, mint aki erről az egészről nem tud. Rajzolgass tovább, vagy figyelj a tanárra! De egy riadt pillantást se vess arra az alakra! Megértetted?! 
Igen, meg! - sóhajtottam remegve.
Próbáltam lenyugodni, csillapítani az izgalmamat, de nem nagyon sikerült. Csak az járt a fejemben, hogy itt ülök egy gyilkossal egy teremben. Egy kis idő után arra döbbentem rá, hogy nem félek tőle. Eszelős vigyorral vettem ezt tudomásul. Hát ennek is eljött az ideje.
- Az órának vége, fáradjanak ki a tanteremből! - szólt a német tanárunk, mire fénysebességgel kiszáguldottam, és meg nem álltam egészen Alexig.
- Egész ügyes - vetett felém egy félmosolyt.
- Köszi - mondtam vidáman. - Dee.. Most mégis mihez kezdünk? Az oké, hogy van nála egy kés, viszont nem tudunk rábizonyítani semmit. Az csak egy kés. Akár almát is hámozhat vele...
- De mi tudjuk, hogy nem azt tette. Ezért kell csapdába csalni. Amihez van egy ötletem..
Így hát felmentünk a tetőre tárgyalni. Alex úgy gondolta, elég lesz egy cetli, rajta a címmel, ahol várni fogjuk.
- Lesz olyan kemény, hogy eljön - vigyorgott gúnyosan.
- És mi lenne, ha szimplán elcsábítanám? - emeltem Alexre a tekintetem.
- M-micsoda? - villant meg a szeme. - Nem.. Azt nem engedem..! - tiltakozott zavartan.
- Miért nem? Csak nem féltessz? - cukkoltam.
- Loretta, ez nem vicces! Az oké, hogy ez csak egy gimnazista srácnak tűnik, de nem normális. Akár meg is ölhet téged, ha nem vigyázol! Nem.. Szó se lehet róla! - jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon.
- Jól van na.. - motyogtam durcásan.
A nap további részében csak annyi történt, hogy Alex megírta a papírost, amit Maxwell asztalára tett le. A srác morogva vette fel a cetlit, majd apró bólintással díjazta azt. Egy kis ideig nézett felénk, aztán vigyorogva eltette a papírdarabot.
Suli után Alex megígértette velem, hogy mindig vele kell, hogy maradjak, bármi történjék is. A kezembe nyomott még egy pengét, amit el tudtam rejteni az ingem ujjában.
- Ugye tudod, hogy Dave ki fog nyírni ezért? - tettem el az "ajándékot".
- Hm.. Nem hiszem.. Max egy picit - vonogatta a vállát. - Lényeg a lényeg.. Ezt a pengét csak végső esetben használd, rendben? Vigyázz magadra, Loretta Maison! - mosolyodott el halványan Alex, majd ökölbe szorított kezét emelte felém.
- Vigyázz magadra, Alexander Folet! - adtam neki a várt öklöst.

#3

- Különben? Megmondassz anyucinak? Hujujj - grimaszoltam.

Alex arcán láttam, hogy az agya egy másodperc alatt elborult. Csattanást hallottam. Alex akkora pofont adott nekem, amitől rendesen égett az arcom.

- Szádra ne vedd anyám nevét, te hálátlan, ostoba liba! Olyan vagy, mint a bátyád, Maison-lány.. Most pedig takarodj! - sziszegte, mire sarkonfordultam, és könnyekkel a szemeimben távoztam.

Na tessék.. Ez érdekes lesz.

Észvesztő sebességgel rohantam haza Davidhez. Az egyetlen emberhez, aki megvéd, és aki szeret. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fog nekem hiányozni az ölelése. Amint hazaértem a nyakába ugrottam, és elszipogtam neki a történteket.

- P-pedig én tényleg nem akartam rosszat! - fejeztem be kiakadva.

- Figyelj.. - sóhajtott fáradtan Dave. - Alexander mindig is furcsa srác volt. Amióta ismerem. És születése óta ismerem - bizonygatta komoly arccal. - A Masion és a Folet család már több száz éve jó kapcsolatot ápol egymással. Együtt harcoltak az igazságért. Mi, Maisonök voltunk a "kopók", míg a Foletek az ügyészek. Ez mára már megváltozott. Mi vagyunk az első olyan generáció, akik nem viszik tovább a hagyományt. Nem vagyunk jóban egymással, és egyikőnk se választotta azt a hivatást, ami a családjára vall. Én mindig is autószerelő akartam lenni, te ügyvéd, Alexander meg nyomozó. Emlékszel, amikor hét éves korodban kijelentetted, hogy "már pedig te ügyvéd leszel", mi meg Anyáékkal nagyon megijedtünk? Na igen.. Ez ezért volt.

- De miért nem mondtátok? - kérdeztem meglepődve.

- Anyáék mondani akarták, deee.. Nem akartam, hogy megismerd ezt az idiótát - hajtotta le a fejét.

- Értem - szóltam picit csalódottan. 

Szomorkásan engedtem el Davidet, majd felballagtam a szobámba. Ott ledobtam a cuccaimat, majd a zenelejátszómért nyúltam. Bekapcsoltam egy ütősebb rockzenét, és próbáltam kikapcsolni az agyamat. 

Pár óra rajzolás, zenehallgatás és Tumblrözés után aludni mentem. Túl fura volt ez a nap ahhoz, hogy tovább bírjam alvás nélkül.

Másnap reggel nem a telefonom csörgésére keltem, hanem arra, hogy valaki matat a szobámban. Kómás fejjel meredtem a "behatolóra", aki hatalmas vigyorral az arcán köszöntött.

- Szervusz Loretta! Úgy döntöttem, megbocsátok neked! Akkora nagy hibát nem követtél el - közölte vidáman.

- Te meghibbantál - jelentettem ki hitetlenkedve. - Nem mellesleg mi a francot keresel hajnali ötkor a szobámban? - kérdeztem.

- Egy fényképezőgépet - mondta szórakozottan.

- Mégis minek?

- Ma egy bűntett helyszínére megyünk, Loretta. Le kell fotóznunk minden egyes apró nyomot.

- Arra miért nem jó egy egyszerű telefon? - mutattam fel a sajátomat. - Nyolc megapixeles. Az nem elég?

- Ha azzal csinálsz egy képet, akkor azt le lehet nyomozni - magyarázta. - Viszont ha egy fényképezőgéppel csinálod - aminek semmi köze az internethez -, akkor az teljesen lenyomozhatatlan... Ameddig a gépen marad.

Lemondóan fújtam ki a levegőt. Túl sok volt ez nekem kora hajnalban. Nagy nehezen sikerült kizavarnom a szobámból, majd nekiálltam készülődni.

Megőrülök. Egyik pillanatban megüt, aztán meg jópofizik. Mégis mit képzel ez magáról?! 

- Sok mindent - ordította Alex a folyosóról.

- Kussolsz Folet! - vágtam vissza duzzogva.

Hallottam, ahogy felröhög, de nem érdekelt. Nehogy már egy ilyen alak szórakozzon velem! Pedig én megadtam a lehetőségét annak, hogy jóban legyünk. De ha ez kell neki.. Meg is értem Davidet, amiért nincs vele jóban!

Direkt húztam az időt a készülődéssel, hátha felbosszantom vele, de úgy tűnt, nem sikerült. Inkább csak én húztam fel magam. Mindegy. 

Fél hétkor elindultunk az iskolába. Mi. Ketten. Alexszel. Mit ne mondjak, egy "élmény" volt nézni azt az idegesítő, pszicho vigyort a fején. Valami dalt is dudorászott, amivel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni.

Az első óránk matek volt. Hogy én mennyire utálom ezt a tantárgyat! Semmi érzékem nincs hozzá! Egyszer majdnem megbuktam matekból.. Lényegtelen. 

Egész órán Alexet figyeltem, aki erősen bámulta az egyik osztálytársunkat. Óvatosan oldalba böktem, mire felém fordította a fejét.

- Mi az? - tátogtam. Erre csak megrázta a fejét, és tovább folytatta a vizslatást. 

Mivel a tanárunk nem volt valami nagy szám, ezért előcsaptam a telefonomat, és nyomozni kezdtem az Alex által kukkolt személy után. Maxwell Grey. 18 éves, egyszer bukott. Már van priusza. 16 évesen kirabolt egy boltot, aminek megverte a tulaját, és 17 évesen megkéselt egy lányt. Szuper - gondoltam idegesen.

Alex ismét felém fordult, majd aprót bólintott. Óvatosan a kezembe csúsztatott egy cikket, melyben egy fiatal srác haláláról írtak. Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam a képét. Elfogott a hányinger.

- Ezt a fiút ismerem! - szóltam hangosabban a kelleténél. Páran felém néztek, köztük Maxwell is. Gyilkos tekintettel meredt rám, mire én ijedten hajtottam le a fejem.

Baszki, baszki, baszki! Ez a gyerek levágta, hogy róla van szó!

Ne aggódj! - szólalt meg a fejemben egy hang. Alexé. - Nem bánthat téged. Nem hagyom. - Arca komor volt, tekintete elsötétült. 

Köszönöm - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

Kicsengettek. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat, a telefonomat lekódoltam. Nincs mese. Most már nem vagyok biztonságban. Karon ragadtam Alexet, és felvonszoltam a tetőre.

- Tehát ezen az ügyön dolgozol - bólintottam. - És nem gondolod azt, hogy ez a munka.. Veszélyes még egy ilyen fiatal srácnak, mint te? - kérdeztem félénken.

- Már nincs mit veszítenem - mosolyodott el keserűen. - Vágyom a kalandra. Ennyi az egész.

Elkalandoztam ezzel kapcsolatban, aztán mosolyogva néztem rá.

- Már alig várom, hogy elmenjünk a helyszínre! 

- Helyes, Loretta! Látszik, hogy Maison vagy - nevetett fel.

- Köszi, ezt bóknak veszem - túrtam bele a hajamba vigyorogva.

A szünet vége előtt még egy gyors haditervet beszéltünk meg, mert a következő óránk külön volt. Ő franciára, én meg németre mentem - a baj csak az volt, hogy Maxwell is.

#2

- B-bocsánat.. De.. Honnan tudod a nevem? - kérdeztem félénken.

- Arra most nincs idő, Loretta. Inkább menjünk suliba, ha már osztálytársak vagyunk. De előtte szerezzünk nekem egy új felsőt.. Teljesen elázott - mondta úgy, mintha nem is vér csöpögött volna belőle. Feltápászkodott, aztán nekiindult a semminek, én pedig még mindig merev voltam a döbbenettől.. Pár másodperc múlva aztán úgy döntöttem, hogy követem az idegent. Végülis, jobb, mintha suliba mennék.

Kis idő múlva azonban feleszméltem, hogy az ismeretlen srác a házunk felé tart. Eeeeeh? E-ez normális? Lélekszakadva rohantam utána. Gyors. Nagyon gyors! Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat megállt, hátrafordult, és nevetni kezdett.

- Azért sietek ennyire, mert 5 perc múlva becsengetnek - közölte.

- Érhtemh - lihegtem. - Azért a nevedet megtudhatom? - kérdeztem cinikus félmosolyra húzva a számat. 

- Természetesen most még nem. Annyit viszont elmondhatok, hogy érdekes dologba keveredtél most bele - kuncogta.

- Az úgy aranyos - sóhajtottam szemforgatva.

- Bizony. Na gyere - fogta meg a kezem, s berángatott a pár-tíz méterre lévő házunkba. - DAVE! A HÚGOD MEGTALÁLT! - kiáltotta el magát.

David kómás fejjel mászott le az emeletről. 

Az a hülye megint visszaaludt! - gondoltam. A szőke srác hitetlenkedő mosolyt vetett rám, majd ismét visszaemelte a tekintetét Dave-re.

- Mmm Alexander.. Te is jókor tudsz zaklatni bassszus.. Szia Lett.. Látom összefutottál ezzel.. Ez aztán érdekes lesz - motyogott összevissza David.

- Miről beszélsz? - néztem rá gyanakodva.

- Nos.. Ő itt Alexander Folet, a Folet ügyvéd-család lázadó leszármazottja. A királyi család szolgálatába állva old meg olyan ügyeket, amiken az angol rendőrség elbukik. 18 éves, és nincs jobb dolga, mintsem, hogy belekössön másokba. Nem mellesleg nagyon régóta ismerjük egymást. Ja, és utálom őt, mint a szart. - Savanyú mosoly jelent meg az arcán.

- Látom, még mindig tapló vagy, David - vigyorgott Alex.

- Kussolsz, Folet - morgott a bátyám. - És mi ez a gönc? Megint véres balhéd volt? Hihetetlen vagy - köpködte a szavakat.

- Igen, épp ezért jöttem.. Kéne egy új ing meg egy nadrág. Nem tudnál kölcsönadni? - pislogott nagyokat.

- Esküszöm, egyszer úgy ellátom a bajod, te korcs. 

David felszaladt pár cuccért, addig is csendben álldogáltam az előszobában. Folet. Nem.. Nem ismerős a név.. De akkor honnan ismerik egymást? Ki tudja.. 

Pár perc múlva Dave hozzávágta Alexhez a ruhákat, aki gyorsan felöltötte azokat magára a fürdőben, és hamarosan ismét úton voltunk a suli felé. Az első órát lekéstük, azonban sikerült kimagyarázni magunkat. Az iskolában nem nagyon szóltam semmit, inkább csendben maradtam. Sokat elmélkedtem a történteken, Alex pedig gyakran kuncogott mellettem. Volt egy olyan sejtésem, hogy hallja a gondolataimat. A nap végére nagy nehezen csak kiderült a dolog.

Éppen a tetőn ücsörögtünk némán, és a felhőket nézegettük, amikor ezen filóztam:

Komolyan üldözési mániám lesz lassan. Ez a gyerek komolyan érti azt, amit gondolok?!

- Igen, eddig nem jöttél rá? - bökte ki. - Ne aggódj, nem vagyok feketemágus. Csak.. Most furán fogsz rám nézni, de szövetséget kötöttem a Pokollal - közölte könnyedén. - Eladtam a lelkemet egy démonnak, aki felruházott a képességeivel..

- Te hülye vagy - fújtam ki a levegőt.

- Végülis.. A plusz képességek nélkül 50 évvel kevesebbet élhetnék - vonogatta a vállát.

- Értem.. - húztam el a szám. - Gondolom, nem ide valósi vagy - mondtam.

- Igen.. Wales-i volnék.. Honnan jöttél rá? - érdeklődött. Nem tükröződött meglepettség a szemeiben.

- A kiejtésed.. Más - mosolyodtam el immáron megenyhülve. - Mesélj még magadról.. A múltadról.. Hogy ki is vagy. Kíváncsivá tettél - fordultam felé izgatottan.

Alex szemei elkerekedtek, majd elfátyolosodtak. Megrázta a fejét, felállt a földről, és minden nélkül elindult vissza az épületbe. Annyira meglepődtem, hogy csak egy dolgot vettem észre a dologból. Mégpedig azt, hogy Alex bal keze ökölbe rándult. 

Rosszat mondtam talán?

- Hogy rosszat mondtál-e?! Te ezt most komolyan kérdezted?! Ilyen ostoba nem lehetsz.. Nem kérdezhetsz ilyesmire rá csak úgy! Hülye liba.. - fújtatott idegesen, majd a hajába túrt.

- De hiszen csak érdeklődtem! Már azt se szabad?! - akadtam ki.

- Idefigyelj, Maison - lépett hozzám, s az ingemnél fogva magához húzott. - Semmi közöd az életemhez, értetted? Úgyhogy te csak csendben azt fogod csinálni, amit mondok - lehelte ajkaimra a szavakat, miközben hűvösen tartotta a szemkontaktust.

- Különben? Megmondassz anyucinak? Hujujj - grimaszoltam.

Alex arcán láttam, hogy az agya egy másodperc alatt elborult. Csattanást hallottam. Alex akkora pofont adott nekem, amitől rendesen égett az arcom.

- Szádra ne vedd anyám nevét, te hálátlan, ostoba liba! Olyan vagy, mint a bátyád, Maison-lány.. Most pedig takarodj! - sziszegte, mire sarkonfordultam, és könnyekkel a szemeimben távoztam.

Na tessék.. Ez érdekes lesz.

#1

Az első tanítási nap.. Szuper. 

Hajnali hatkor keltem a madarak csicsergésére. Nem volt kedvem visszaaludni, ezért kikapcsoltam az ébresztőm. Kikászálódtam az ágyból, majd kómásan indultam le az emeletről a konyhába.

- Szia Dave - morogtam. 

- Szeva hugi! - mosolygott a bátyám.

David Maison. 25 éves, autószerelő. Ő az én drága édes bátyusom, akivel együtt élek Londonban immáron három teljes hónapja. Cuki, mi?

- Van valami kaja? - vakargattam a fejem.

- Zabpehely, ha az megfelel - lökte elém a dobozt.

- Nagyszerű - fintorogtam. - Inkább megyek készülődni. 

- Felőlem - vonogatta a vállát unottan.

Elsétáltam a fürdőig. Belépve a helyiségbe megnéztem magam a tükörben. Mint a mosott rongy. Megnyitottan a csapot, lefröcsköltem magam vízzel. Hideg vízzel. Miután megmosakodtam, kezembe vettem a fésűt, és igyekeztem megszelidíteni az elaludt tincseimet. Nagynehezen, de végül csak sikerült. Kicsit éberebb állapotban indultam vissza a szobámba. Csekkoltam az egyenruhámat, majd egy grimasz kíséretében szép lassan felöltöztem.

Ing, kendő, szoknya, térdzokni, cipő. Kirázott a hideg. Megráztam a fejem, majd a táskámért nyúltam. Bedobtam pár cuccot (tolltartó, vázlatfüzet stb.), aztán lesiettem a konyhába a szendvicsemért.

- Köszi Dave - nyomtam puszit az említett arcára. - Na de mennem kell. Sietek haza! - intettem.

- Csákány, hugi!

Az utcára kiérve megcsapott az ősz illata. Az ismerős dolog mosolyt csalt az arcomra, egészen addig, amíg meg nem hallottam a sírást. A hang irányába siettem. Egy sötétebb, eldugottabb helyre vezetett, ahol egy szőke jelenség kuporgott, vértől áztatott ruhában.

- Vért akar! Vért! Meg fogunk dögleni ebbe! Nincs visszaút! Ostoba emberek.. - motyogta lázasan, majd megemelte égszínkék tekintetét. Amint meglátott, mégjobban rákezdett a sírásra. Én hirtelen mozdulni se tudtam. 

Itt állok egy szenvedő idegen előtt. Mit tegyek?

Végül lehajoltam hozzá, s csitítgatni kezdtem. Nem tűnt veszélyesnek - a vért leszámítva. Inkább olyannak, akinek nem telik pszichológusra. Na mindegy.

Öt perc után a fiú elhallgatott, s mintha kicserélték volna, hirtelen felemelte a fejét, és ciccegni kezdett.

- Ejj-ejj Loretta Maison. Nem mondták még neked, hogy ne ölelgess idegeneket? - húzta beteg félmosolyra a száját, mire odébbhúzódtam.

- B-bocsánat.. De.. Honnan tudod a nevem? - kérdeztem félénken.

- Arra most nincs idő, Loretta. Inkább menjünk suliba, ha már osztálytársak vagyunk. De előtte szerezzünk nekem egy új felsőt.. Teljesen elázott - mondta úgy, mintha nem is vér csöpögött volna belőle. Feltápászkodott, aztán nekiindult a semminek, én pedig még mindig merev voltam a döbbenettől.. Pár másodperc múlva aztán úgy döntöttem, hogy követem az idegent. Végülis, jobb, mintha suliba mennék.

#prológus

Loretta Maison vagyok. Ez a történet hosszú. Nagyon hosszú. Kezdjük ott, hogy London sötét utcáin játszódik. Egy átlagos lányról szól. De tényleg. Nem mondanám magam különlegesnek. Lényeg a lényeg, hogy rossz társaságba keveredtem. Egy furcsa srác társaságába. Az osztálytársaink nem szívlelik őt, félnek tőle. A lányok titkon szerelmesek belé. Én már kevésbé.

Ezt a fiút Alexnek hívják. Enyhén szólva nagyképű. Rettenetesen idegesítő tud lenni. De a szemei. Azok mindenkit elvarázsolnak. Talán még engem is.. Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik szó illene rá. Sötét. Egészen jó, bár nem pontos. Igazából csak a lelke sötét. Szőke fürtjei és kék szemei nem sejtetik ezt. Sötétebb az éjszakánál. Bár nem szó, de mintha róla mintázták volna. Akár egy könyvcím is lehetne.

Ajj, már megint elkalandoztam! Mindegy is.. Ez a sztori róla szól. Rólam. Rólunk.