#8

- Bizony ám - emeltem tekintetem az égre. - Gondolom jó pár évvel le vagyok maradva tőled ilyen szempontból..

- Na, ezt aztán jól látod - röhögött ki, mire oldalba böktem. Végül metróra kellett szállnunk, amit nem bántam.. Szeretem a tömeg közlekedés ezen fajtáját. Miután kiszálltunk, egy roppant érdekes alakba ütköztünk bele..

Hosszú percekig méregettük egymást. Szemébe lógó, sötét haja volt. Hideg tekintetével bárkit megijesztett volna. Egy idő után a fura srác azonban elröhögte magát.
- Nem hittem, hogy pont egy metrómegállónál foglak újra látni - szólt a fiú.
Alex csak grimaszolt egyet, aztán bemutatott minket egymásnak:
- Lett, ő itt a démon, akivel leszerződtem. Kenma, ő itt Loretta Maison..
- Örülök, hogy megismerhetem, Miss Loretta - hajolt meg.
- Az egyik japán utam során ismertem meg ezt az idiótát - mutatott Kenmára. - Sajnos egyszer megitatott velem egy üveg szakét, aztán... Eladtam neki a lelkem - vont vállat. - Végül is, jól jártam vele. Kaptam pár év pluszt.
Némán hallgattam, ahogy ezek ketten elsztorizgattak.
Milyen szinten utálod? - kérdeztem Alextől, de nem tőle kaptam a választ.
- Remélem, hogy inkább szeret engem, mert ha nem, akkor nagyon szomorú leszek - biggyesztette le alsó ajkát Kenma, mire égő fejjel fordultam el.
- Az szar ügy - indult el Alex az egyik lépcső irányába. - És akkor most velünk szándékozol tartani? - kiáltotta Kenmának, vissza se fordulva.
- Mondjuk.. Hé, Loretta. Nem tűnsz idevalósinak - csattogtatta rágóját.
- Hát, ezt jól látod.. Amerikai volnék - indultam el Alex után.
Némán baktatott mellettem, zsebre dugott kézzel. Élvezettel nézegette a körülöttünk lévő embereket, amíg Alex előttünk durrogott magában. Hála az égnek hamar odaértünk a rendőrségre, mert nagyon nehéz volt "megválogatni a gondolataimat".
- Ennyi? - csapta le a vékony aktát a kapitány elé. - Most a szokásosnál is rosszabbul teljesített a csapata, Mr. Smith.
- Te csak ne kötekedj, kölyök! - állt fel az asztaltól dühösen. - Takarodjatok innen, ne is lássalak titeket. Azt csináltok, amit akartok - legyintett idegesen.
- Szuper, köszönjük - mosolyodott el bájosan. Felvette az aktát, majd felénk fordult. - Kimegyünk a helyszínre, aztán kérdezősködünk az ott lakóknál. Örülnék, ha addig összedobna nekem pár házkutatási parancsot - szólt vissza a kapitánynak, majd kisétált az irodából.
- Néha borzalmas tudsz lenni - állapítottam meg.
- Na látod, ebben igazad van - nevetett fel Kenma. - Lett, nincs kedved meginni velem egy kávét a "műszak után"? - mosolygott rám.
- Végülis.. Miért ne? - pislogtam meglepetten.
Alex tovább folytatta a duzzogást. Amint kiértünk az utcára, fogott egy taxit.
- Ezzel most jobban járunk - magyarázta hátrafordulva a jobb egyből. - A Lincoln Roadra, legyen szíves - intett a taxisnak, aki erre csak bólintott egyet.
Kinéztem az ablakon, és a szembe jövő autókat bámultam. Kenma beszélgetni próbált velem, de nem nagyon járt sikerrel. Eszerűen nem volt kedvem semmihez..
Amikor kiszálltunk a kocsiból, Kenma karon ragadott, és elhúzott az egyik házhoz. Nem értettem, hogy mit akar, aztán hirtelen robbanásra lettem figyelmes. A hang felé fordultam, és riadtan vettem tudomásul, hogy a taxi, amivel jöttünk, lángokban áll. Alex a földről tápászkodott fel, de a sofőrt sehol nem láttam. Bent ég. A szám elé kaptam a kezem, és elfogott a hányinger. Nagy nehezen rávettem magam, hogy odamenjek Alexhez, és érdeklődjek a hogyléte felől, de egyszerűen nem tudtam mást csinálni. Teljesen lefagytam. Aztán meghallottam, hogy valaki nevet. Hogy valaki majd' meghal a röhögéstől. Akkor jöttem rá, hogy mi a különbség egy démon, és egy ember között. Egy démon nem ismer lelkiismeretfurdallást egy ember megölése után.
- Kenma! Mit mondtam neked a robbantgatásról? - sóhajtotta Alex, mintha ez csak valami kis apróság lett volna.
- Hogy nem szabaaad - fújta fel arcát. - De nem nagyon tudtam magam kontrollálni. Annyira idegesített a jelenléte - billegett vidáman.
- T-te... - szörnyülködve néztem a még mindig lángokban álló roncsokat. - De ezt mégis...
Szép lassan megjelentek az ottani házak lakói. Valaki rémült volt, valaki a tűzoltókért imádkozott, hogy minél hamarabb kijöjjenek. Én meg csak álltam ott, a srácokkal az oldalamon.
M-most mégis mit fogunk csinálni? - aggodalmaskodtam.
- Szétnézünk - vont vállat Alex.
Zsebre dugott kezekkel indultak neki a srácok az "illegális házkutatásoknak". Sokban hasonlítanak. Némi habozás után én is mellettük lépkedtem.
- Nem látnak minket, igaz? - kérdeztem halkan.
- Igen.. Ne aggódj, ezt én kezelem, nem kell vele törődnöd - mutatott magára hüvelykujjával Kenma.
- Ha te mondod - zártam le a témát. A történtek után elhihetitek, hogy nem sok kedvem volt megszólalni.
A házkutatás eléggé unalmasnak bizonyult.
- Alex, mégis mi a francot csinálunk itt? - nyafogta Kenma a kanapén nyújtózkodva.
A szöszi csak felmordult, és tovább szöszmötölt. Én hamar meguntam a szenvedésüket, és minden magyarázat nélkül kisétáltam a házból. Kenma hamar utánam jött, aztán végül Alex is.
- Megnézem a helyszínt - közölte Alex. Nem sokkal utána kijött belőlem minden.
- HOGY MERTÉL FELROBBANTANI EGY ÁRTATLAN EMBERT?! - szegeztem a kérdést Kenmának. - És Alexander.. Mi ez a durcizás, huh? Ne tegyétek már itt az agyatokat, jézusom! - temettem tenyerembe az arcom. - Ti teljességgel idióták vagytok. Ha Dave nem játszaná most a megszállottat, már itt se lennék - motyogtam idegesen.
Alex zavartan túrt a hajába, Kenma meg nevetgélni kezdett. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a kettőt. Ezek vajon tényleg meghibbantak?

#7

Felkaptam az egyenruhám, és kisiettem a lakásból. A táskámban csak a pengém, a mobilom meg a vázlatfüzetem volt. Nem vacakoltam a bepakolással. Jó az úgy.

Az osztályterembe beérve Alexet kerestem a tekintetemmel, de nem találtam. Azt hittem, késik egy picit, de miután kicsengettek az első óráról, csalódottan hagytam fel a várakozással. Vajon hova ment?

Az osztálytársaim semmit nem szóltak a tegnap történtekről. Mintha nem is ide járt volna Maxwell. 

Őszintén megvallva rossz volt egész nap csendben ülni. Senki se szólt hozzám, nem érdeklődtek Alex felől sem. Milyen édesek - gondoltam gúnyosan.

A negyedik óra matek volt. Azt hittem, hogy helyben elsírom magam. Húsz perc után rájöttem, hogy meg kéne próbálnom beszélni Alexszel. Először SMS-t írtam. Semmi. Facebook. Semmi. Végül a "telepatikus társalgással" próbálkoztam.

A rohadt életbe, hol a francban vagy már, te szerencsétlen? - a "hangomon" eléggé erződhetett az, hogy aggódom a fiú miatt. Normál esetben ezt erősen tagadtam volna, de..

Heh..

- ALEXANDER! - visítottam fel.

Hé, halkabban má..~ Vagyis, mindegy.. - kuncogott fel.

M-miért?

Mert kialakítottál egy védőburkot a szomorkodásoddal. Ez egy jó módszer, de óvatosan bánj ve..~

- Tehát ha normálisan kommunikálok, azt sem veszik észre? - szólaltam meg.

Körülbelül. De mint mondtam, óvatosan. Ha jól vettem észre, most már nem vagy annyira bánatos. Hiszen "végre megvagyok", nem igaz, hercegnő? - röhögte el magát.

Kussolj, Folet! - sziszegtem.

Nagy nehezen végülis eltelt a nap. Suli után az épület tetején ücsörögtem - egyedül. Rajzolgattam és zenét hallgattam. Egy óra elteltével rávettem magam, és hazamentem. A bátyám negédes hangon hízelgett nekem egész este, amitől elfogott a hányinger.

Ez az ember nem az én bátyám! - sikoltotta valami bennem. Lehetséges.. Végülis, ki tudja?

Felsóhajtottam, és igyekeztem minél hamarabb álomra bírni magamat. Hajnali egy körül azonban valaki kopogtatott az ablakomon.

- Jézusom! - pattantam ki az ágyból, és azonnal felkaptam a pengém. Aztán persze észrevettem, hogy csak Alex guggol az ablakom külső párkányán. Beengedtem őt, aztán jól leszidtam a fejét.

- Bocsi hercegnő, de csak most nem feltűnő másoknak, ha meglátogatlak - magyarázkodott.

- Mindegy - megráztam a fejemet. - De miért jöttél? Baj van? Vagy esetleg egy újabb ügy? - ráncoltam a homlokomat.

- Mindkettő - fújta ki fáradtan a levegőt. - De jelenleg csak a másodikról számolhatok be. Gyilkosság. Az áldozat egy középkorú nő és lánya.

- Szuper.. - ráztam meg a fejem. Olyan hirtelen fájdalom nyilalt bele, hogy majd' elestem, de szerencsémre Alex elkapott. - Basszus - kaptam oda a fájó ponthoz. - Asszem én most elalszom, ha nem baj.. - Ez volt az utolsó mondat, amit ki tudtam nyögni, még mielőtt végleg beájultam volna. Legközelebb csak délben ébredtem fel.

A rohadt életbe, elkéstem! 

- Ne aggódj - szólt Alex nyugodt hangon. - Megoldottam. Pihenned kell.. Meg persze segíteni nekem - húzta félmosolyra ajkait. - Tessék, latte - nyújtott oda nekem egy gőzölgő bögrét.

- Okés.. És köszönöm - kortyoltam bele a jóleső italba. - David?

- Elment dolgozni.. Konkrétan úgy fogalmazott, hogy "ezen a napon a tiéd", szóval.. Az enyém vagy - vigyorodott el teljesen.

Durcásan nyögtem fel, majd kicsit elfordulva menekültem a finom kávé kortyolgatásába. Kinéztem az ablakon, ahol aznap hajnalban beengedtem ezt az idiótát. Lemondóan hajtottam le a fejemet. Még körülbelül egy negyed óráig ücsörögtünk/álldogáltunk így, és miután sikeresen kizavartam őt, nekiálltam készülődni. Fekete csőfarmer, fehér bő pulcsi egy fekete macskával az elején és egy laza sál. Kontyba fogtam a hajam, és készen is álltam. Eltettem a telóm, a fülesem és a pengémet, a biztonság kevéért. Leballagtam a földszintre, ahol Alex elégedetten nézett végig rajtam.

- Csini vagy - állapította meg.

- Ajj ugyan, kussolj már! - morogtam zavartan. - Még felkapom a cipőm, és mehetünk - intettem.

Egy sornyi csipkelődés után nagy nehezen kiléptünk az utcára. Megcsapott egy hűvös fuvallat.

- Merre megyünk? - kérdeztem izgatottan.

- A kapitányságra.. Elkérjük az ügy aktáját. Aztán meg megyünk terepre. Útközben beugrunk még egy-két helyre, ha nem baj - nézett rám mosolyogva.

- Nem, dehogyis - ingattam meg a fejem. - Amúgy is kíváncsi vagyok a kapcsolataidra - nevettem fel.

- Oh igazán? - szemeiben tükröződött a huncutság, de igyekeztem tudomást se venni róla.

- Bizony ám - emeltem tekintetem az égre. - Gondolom jó pár évvel le vagyok maradva tőled ilyen szempontból..

- Na, ezt aztán jól látod - röhögött ki, mire oldalbaböktem. Végül metróra kellett szállnunk, amit nem bántam.. Szeretem a tömegközlekedés ezen fajtáját. Miután kiszálltunk, egy roppant érdekes alakba ütköztünk bele..

#6

- Gyere Maison, menjünk haza - karolta át a vállamat. Én persze nem tudtam mit mondani a döbbenettől. Túl sok volt ez nekem. Eleinte bátran vigyorogtam az ellenség képébe, aztán lemerevedve vártam azt, hogy megöljenek. Ez normális? Aztán Alex.. Olyan gyors volt.. És kecses! Hát ezt jelenti a démonok ereje..

- Igen, ezt.. - bólintott a szöszi. - És igen, normális a reakciód.. Én magam is így kezdtem - mosolyodott el fáradtan. - Viszont még edzened kell.. Majd én kiképezlek! Hiszen lesznek ennél sokkal durvább feladatok is! Ez semmiség volt!

Hosszú idő után most éreztem először adrenalint. A képek, amik bevillantak a történtekkel kapcsolatban. Hihetetlen. Igen.. Azt hiszem, ez jobban illik hozzám, mint az ügyvédkedés!

Hazafelé baktattunk. A nap már alig látszódott a horizonton. Némán hallgattam, ahogy Alex tervezgette azt, hogy miként fog halálra kínozni edzeni engem. Csodás.

- Itt is volnánk! - terelgetett be az ajtónkon a szöszi, mire felmordultam. 

- Nocsak, nocsak. A két bajkeverő - szólt szarkazmussal a hangjában Dave. - Mit csináltatok?

- Sétálgattunk jobbra-balra.. Miért kérded? - mosolygott Alex.

- Benne volt a hírekben, hogy feladta magát a fiatal srác gyilkosa. Interjút is adott a tévének. Mivel a kölyök korotokbeli, azt mondta, hogy fél az osztálytársaitól, és ti meg csak úgy szó nélkül elmentetek "sétálgatni".. Azonnal tudtam, hogy ti voltatok azok - váltott hirtelen komor arckifejezésre.- Mit műveltél a húgommal? Mi az a vágás az arcán?! - ordított rá Alexre.

Én megszeppenve néztem végig, ahogy Alex leül a konyhapulthoz, és mesélni kezd. Dave arcán nyomát se láttam az aggódásnak. Harag izzott szemeiben. Ahogy a történet végéhez ért, Alex gyilkos tekintettel meredt Dave-re. David arcáról le lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem féltett. 

Gondolkodik valamin! - vettem tudomásul gyanakodva. 

Alex a pulton könyökölve pillantott felém. 

- Idefigyelj Alexander! A húgom majdnem meghalt miattad! Szerinted meg fogom neked engedni, hogy valaha is a közelébe menj? - kiabált David.

- Edzésre van csak szüksége! Kitanítom őt, és nem eshet bántódása! Úgy őszintén.. Hagynám én, hogy bánthassák az én csodakopómat? - kacsintott rám.

Zavartan fordítottam el a fejemet. Ezek most komolyan rajtam veszekednek?

- Soha többet ne merészelj kapcsolatot teremteni Lorettával, megértetted, vakarcs? - vicsorgott David.

- Ugyan, fogd már be! - sóhajtott unottan Alex. - Az lenne a legjobb, ha Lettet kezelésbe venném..

- Megtiltom! - röhögött fel hisztérikusan. - Két napja ismered őt. Két napja.. Lett.. Édes drága húgom. Kérlek.. Nem is, könyörgöm neked, hogy vedd elő a józan eszedet, és mondj nemet ennek a pszichopatának! - meredt rám. A hideg is kirázott attól a tekintettől. 

Két napja ismerem.. Most mégis jobban megbízom benne, mint benned - gondoltam szomorkásan.

Alex pókerarccal nézett felém. Lemondóan hajtottam le a fejemet. Nem ellenkezhetek a bátyámnak. Csalódottan botorkáltam fel a csobámba, és kulcsra zártam azt. Nem érdekelt senki és semmi. Bekapcsoltam a kedvenc zúzós dalomat, és a lehető leghangosabban énekeltem azt, hogy elnyomjam a lentről jövő ricsajt. 

Sok idő telt el, mire David bekopogott az ajtómon.

- Hugi.. Engedj be, kérlek..

Egy ideig még bámultam a hang irányába. Ugyan minek? Hogy vitatkozz velem egy sort?

- Légyszíves.. Beszélni szeretnék veled a történtekről. Közös nevezőre jutottam a szőke hercegeddel.

Erre a kifejezésre felhúztam magam. Mégis mit gondol ez? 

- Hagyj békén, jó? Pont leszarom az egyezségeteket.. - fújtattam.

- ENGEDJ BE! - ordította.

- NEM! - sikoltottam, és a fejemtre húztam a takaróm. 

- Jó.. Bocsánat - lökte el magát a faltól. - Jó éjt!

Nem méltattam válaszra, inkább csak megpróbáltam álomra hajtani a fejem. Sikertelenül. Hajnali három volt, mire hullafáradtan beájultam az ágyamba. Addig is zenéthallgattam, rajzoltam. Ez a két dolog maradt biztos az életemben - sóhajtottam "drámaian". Túlzottan is ironikus volt a helyzet. 

Jön egy ismeretlen srác, csupa vér, össze-vissza hadovál valamiről. Kiderül, hogy a családjaink jóban vannak. Belekever egy gyilkosság megoldásába. Majdnem megölnek. Az egyetlen ember, akiben eddig megbíztam, a bátyám, furán viselkedik. Mondtam már, hogy csodás?

Szerda reggel volt. Hat óra. Idegbeteg módjára próbáltam kikapcsolni az ébresztőt. Bórzasztóan fájt a fejem és az arcom. Elfelejtettem fertőtleni a sebet a tegnapi eset után. Elmásztam a fürdőig, ahol szemügyre vettem a ronda vágást. Szuper. Elfertőződött. Először vízzel próbálkoztam, amivel egy picit enyhűlt a fájdalom. A fertőtlenítő felkenése után azért párszor felszisszentem, de nagy nehezen megoldottam a helyzetet. Felragasztottam egy darabka gézt a vágás fölé és voilá, készen is voltam.

Felkaptam az egyenruhám, és kisiettem a lakásból. A táskámban csak a pengém, a mobilom meg a vázlatfüzetem volt. Nem vacakoltam a bepakolással. Jó az úgy.

Az osztályterembe beérve Alexet kerestem a tekintetemmel, de nem találtam. Azt hittem, késik egy picit, de miután kicsengettek az első óráról, csalódottan hagytam fel a várakozással. Vajon hova ment?