#díj

Köszönöm szépen a díjat Dorothy Large-nak!

Mivel ez az első díj, amit teljesen saját blogra kaptam, nagyon meglepődtem. Szóval ja. Izé.

De tényleg! Na, mindegy is. Kezdődjön is a "rituálé"!

Hmm.. Jól néz ki!

Dolgok magamról:

- Mindenféle zenét meghallgatok.

- Szeretem a kávét. (Nem a hatásáért, hanem az ízéért, ezért leginkább koffeinmenteset iszok.)

- Most ez megy nálam. Hihi.

- Nekem igenis tetszett a Légy jó mindhalálig!

Válaszaim:

Hogy telt a nyarad?

Egészen jól... Olyan semmittevősen. :D Párszor találkoztam osztálytársaimmal, barátaimmal. Voltam EFOTT-on és Top Gear Live Shown... Ezeken kívűl semmi extra nem történt. c:

Miről szólt az első történeted, amit papírra vetettél?

Hűha... Már nem emlékszem rá. :'D Biztosan valami fanfiction lehetett. >_>'

Mit teszel, amikor elszáll az ihlet?

Könyvet olvasok, animét vagy filmet nézek, zenét hallgatok. Esetleg mások munkáit elemzem. Ilyesmik. :3

Ki az a személy, aki eddig a legtöbbet segített az írás terén?

Hm... Talán te voltál az, Dorothy. :D Nem szoktam nagyon segítséget kérni, igyekszem magamtól megtalálni a megoldást. Vagy kiguglizom, hogy mit kell tennem, ha nincs ihletem.

Kérdéseim:

Mi adta az ötletet a történetedhez?

Milyen zenét szoktál hallgatni írás közben? Ha nem hallgatsz, miért nem?

Melyik könyv volt rád legnagyobb hatással?

... És melyik film?

Akiknek küldöm:

Milla D.

Kovats Rea

Nos... Majd ha találok még, akkor mindenképp frissítem! :D

Thanks~

#off

Sziasztok Bubik!

Hűha... Túlléptük az első tízest! *tücsök ciripelés* *tapsvihar*

Mostanra egy kis meglepetéssel készültem nektek, egy "off" bejegyzéssel, amiben egy kicsit jobban megismerkedhettek Kenma fura észjárásával gondolataival. 

Remélem tetszeni fog nektek! 

Puszi, Eszti Sz.

Kenma

Erősen szorítom magamhoz Lettet, és nem hagyom szabadulni. Bár, nem mintha akarna, vagy ilyesmi. Szerencsétlen reszket az idegtől, szerintem már az összes érzékét elvesztette az elmúlt pár percben, azt se tudja, hogy hol van, hány óra, vagy egyáltalán, ki is vagyok én, aki szorongatja. Hiszen akkor már réges rég ellökött volna magától... Amit (csak) a jelenlegi helyzetben jogosnak tartanék. 

Pedig sose tennék ilyesmit! Mármint... Igen, ha egy icipicit is elvesztem a fejem, hajlandó vagyok egy kicsivel többet is tenni egy emberrel, mint sem hogy csak megcsókolom őt. Nem, nem csúnya dolgokra gondoltam, hanem arra, hogy képes lennék megenni a lelkét is az illetőnek. Na mindegy.

Alexre eléggé pipa vagyok, amiért így elijesztette tőlem a józan Lorettát! Csalódottan hajtom fejemet a lányéra, aki erre még jobban hozzám bújik. Testem megremeg, és átjárja a melegség. Meglepődve pillantok Lettre, akire ismét rájön a sírás. Hirtelen arra gondolok, hogy csókkal kellene vidítani, de nem használhatom ki őt... Ő nem ezt érdemli! Talán egy tipikus jófiú, talán egy sportember, egy iskolaelső. Lehet... De valami mégis azt súgja, hogy ő nem erre vágyik...

Loretta úgy tűnik, kezdi összekapni magát, mivel egy kicsit eltol engem. Széles vigyort varázsol magára, bár szemei még vörösek. 

- Azt hiszem, ideje lenne hazamennem. A bátyám már biztosan aggódik értem - szól látszólag vidáman.

- Értem - bólintok, miközben halvány mosoly húzódik arcomra. - Hazakísérjelek? - érdeklődöm bátortalanul, mire csak keserűen ingatja fejét.

- Szükségem lesz egy kis egyedüllétre...

Hátrébb lépek, és keresem a szemkontaktust, de a lány csak fejét lehajtva próbálja takarni az amúgy is egyértelmű érzelmeit. Elindul, én meg csak sután intek utána. Barom vagy, Kenma... Egy igazi barom!

Igazából sose gondoltam volna, hogy ezt jelenti embernek lenni. Hol kedvesek hozzád, hol átkozottul bunkók, mégis... Mégis valahogy a dolgok mindig pozitívra fordulnak. 

Most egy padon ülök, és elmélkedem. Őszintén szólva gőzöm sincs, hogy mégis hol a francban lehetek, de egészen kellemes kis hely. Élvezem, ahogy a nap meleg sugarai az arcomat simogatják, és hallgatom az emberek beszélgetéseit, megnyílvánulásait. 

Szerelmes vagyok.

Magam elé bámulok, valami bamba mosollyal a képemen, és megpróbálom elképzelni az arcát. Ajkai ívét, szemeinek vágását, színét, bőrének fehérségét. Akarom. 

Még most is érzem édeskés ízét a számban. Ahogyan megérintett. Vágyom rá.

De nem tehetem! Sajnos minél többet kapok belőle, annál jobban szeretném, hogy az enyém legyen.

Végül felállok, és útnak indulok Alexék felé. Beszélnem kell vele! Ezt nem hagyhatom annyiban!

Kavicsokat rugdosok, zsebredugott kézzel. Néhány lány lelkesen súg össze mögöttem, és valami olyasmiről beszélnek, hogy "Milyen jól néz ki ez a srác!" meg "Olyan jól vonzó ebben a nadrágban! Olyan formás a feneke!". Fülig elvörösödve nézek feléjük, aztán sóhajtva fordulok vissza. Ciccegve ingatom meg a fejem. Idegesítőek...

Alexék lakása előtt állva kifújok egy adag levegőt, majd becsengetek. Lily nyit nekem ajtót, majd beinvitál. (Lily Alex nővére, aki azóta neveli őt, mióta a szüleiket megölték.) A szőkeség a kanapén ül, és tévét néz. Tudomást sem vesz rólam, csak mordul egyet, aztán csatornát vált.

- Ne legyél már ekkora paraszt! - motyogja egy picit idegesen Lily, mire bíztatóan intek neki, hogy hagyja csak.

Lily meghúzza Alex haját, majd a konyhába slattyog. Rutinból azt kérdezi, hogy szomjas vagyok-e, de aztán kínosan röhögve kivesz a hűtőből egy doboz kólát.

- Bocs - dobja nekem, mire felnevetek. 

- Ugyan... - kuncogva felbontom az italt, majd mohón belekortyolok. Odasétálok Alex mögé, s államat fején pihentetve próbálom kitalálni, hogy mi megy a tévében. Ő csendben tűri tevékenykedésemet, de érzem, hogy nehezen bírja visszafogni magát. Puffogva próbál megütni, de elkapva csuklóját suttogom fülébe:

- Féltékeny vagy? 

Alex megremegett, aztán kipirultan fordult felém.

- Számodra mi a franc olyan érdekes, hogy ennyire akarod őt? - csikorgatja fogait.

- Nem tudom - vállatvonva engedem el őt, majd leülök mellé. - Minden esetre csak azt akartam tudni, hogy tetszik-e neked. Mert ha nem - vagy legalábbis ezt mondod -, akkor nekem szabad a pálya, igaz? - dőlök hátra. 

- Igaz... - ért egyet velem savanyú arckifejezéssel, majd ismételten csatornát vált. - Az istenit neki, itt egy normális adás sincs? - vágja földhöz a távirányítót. Csend. Végül egymásra nézünk, és egyszerre röhögünk fel. - Jó újra látni, Kenma! - félmosollyal bokszol vállamba.

- Téged is, Lex - bólintok nevetve. Lily vigyorogva néz minket, majd csatlakozik hozzánk. 

Beszélgetni kezdünk, mint a "régi szép időkben". Ahh, igen... Amikor még mi hárman voltunk London rettenthetetlen nyomozói. Szép kis idők voltak azok, de már soha nem lesz olyan minden, mint régen volt...

plusz...

*a srácok chatelnek*

kenma.014: hello! :3

alexander.folet: Kenma, minek csináltál groupchatet?! 

lettie1221: Sziasztok! c:

*2 perccel később*

alexander.folet: KENMA!

kenma.014: tessék?? （・□・；）

alexander.folet: Válaszolj a kérdésemre! Minek csináltál groupchatet?!

lettie1221: Mi újság, Kenma? ^^"

kenma.014: semmi különös~ veled, Lett? (((o(*ﾟ▽ﾟ*)o)))

alexander.folet: Válaszolj már, jézusom! 

lettie2112: Velem se sok.~ Mi jót csinálsz? :3c

kenma.014: fogat mosok..~ mindjárt küldök képet! ヾ(＠°▽°＠)ﾉ

lettie2112: Öhm.. Okés! :'D

kenma.014: kenma.014 képet küldött

selfie~ (/・0・)

kenma.014: naaaa, milyen lett? (*≧▽≦)

lettie2112: Aranyos! ^^

kenma.014: köszönöööm! (´∀｀)♡

alexander.folet: Kinyögöd még ma, hogy mit akarsz, vagy léphetek?

kenma.014: most m'ér' vagy ilyen gonosz? ・゜・(ノД`)

alexander.folet: Nem vagyok gonosz, csak mondd már el, hogy mit szeretnél!

kenma.014: öhhh.. elfelejtettem, bocsiii~ ヽ(´～｀；）

alexander folet: Te tiszta hülye vagy! :'D Na én léptem, sziasztok!~

lettie2112: Szia! c:

*alexander.folet offline*

kenma.014: ...

lettie2112: ??? Mi a baj?

kenma.014: ...

lettie2112: ?

kenma.014: csak szerintem nagyon nagy barom Alex? (*´_ゝ｀)

lettie2112: Hm... Hadd gondolkozzak... Nem, nem csak szerinted! ┐(￣ヮ￣)┌

kenma.014: akkor jó...~ nincs kedved átjönni egy kávéra? (〃￣ω￣〃ゞ

lettie2112: Dehogynem! Hol találkozzunk? :3c

kenma.014: megyek érted. na pápá~ (⁎ ✪͡ ◡͐✪͡ ⁎)ﾉ”

*kenma.014 offline*

Alex

- Basszus! - köhögtem fel, mert félrenyeltem a kólámat. - Te áthívtad hozzánk? - pislogtam Kenmára meglepődve.

- Ahuuum! - vigyorodott el elégedetten, amiből azonnal levágtam, hogy mit tervez. Elismerően bólintottam, majd széles mosoly húzódott arcomra. Összecsaptam tenyereimet, s így szóltam:

- Hát kezdődjék a kínzás! - Pusztultunk a röhögéstől, szerencsétlen Kenma már kétrét görnyedt, annyira fájt a hasa. Hm.. Király ötlet! Szívassuk meg Lettet... Ezt még ő is élvezni fogja! Vihogva álltam fel a kanapéról, majd Kenmára kacsintottam, aki még mindig vigyorogva felállt, és elindult a mit sem sejtő Lorettáért... 

Folytatása következik évek múlva hamarosan...

Szép napot!

#10

Egyszer csak megállított, s maga felé fordított. Elmosolyodott, és lehunyva szemeit odahajolt hozzám, aztán megcsókolt.

Meglepődtem. Lefagytam. Nem tudtam hirtelen mit csinálni, csak élvezni a pillanatot. Mintha elrabolta volna a szívem, ami hevesen vert. Vörös fejjel szakadtam el tőle, ő pedig elégedett vigyorral mért végig.

- Gyönyörű a lelked - mondta ragyogó szemekkel, mire megszédültem.

Amint jobban lettem, körülnéztem. Alex ott állt, döbbent fejjel. 

- Mi a...? - nyögte ki hitetlenkedve. Basszus. Ez szép lesz.

Mivel Kenma tudomást sem vett Alexről, ismételten ajkaimnak nyomta övéit. Ez már annyira "szenvedélyesre" sikerült, hogy teljesen elsötétült előttem a világ, és összeestem. Csak arra emlékszem belőle, hogy az egész testemet valami melegség járta át, amibe beleremegtem. Aztán végül hangos ordibálásra ébredtem. Alex kipirultan kiabált a - szinte - teljesen nyugodt Kenmával, akinek az ölében feküdtem. Már nem a belvárosban voltunk, hanem egy eldugottabb, parkosított helyen. Alex idegesen túrt a hajába, Kenma meg csak vállatvonva nézett le rám.
- Áh, tehát felébredtél - mosolygott kedvesen. - Jobban érzed magad? - kérdezte egy kicsi aggodalommal a hangjában.
- U-uhum - nyöszörögtem. Nagyon fájt a fejem, és bele tellett pár percbe, mire felfogtam, hogy hol is vagyok.
- Nagyszerű... Nagyszerű! - tárta szét karjait kínosan röhögve Alex. - Őt is hülyítsd meg! Gratulálok! Persze, persze... Aztán te meg majd rinyálsz nekem, hogy "de nem akartam eladni neki a lelkem brühühü"... - parodizált ki, mire hirtelen felálltam, és kezet emeltem rá. Majdnem megütöttem, de Kenma még időben lefogta a csuklómat. Olyan erős volt a szorítása, hogy majd' belekönnyeztem.
- Igazad van... Ezt terveztem. - Kenma hangja mélyebb volt a szokottnál és rekedtesebb, szemei villogtak. Nagyot nyeltem, majd elengedte a kezem. Lehajtott fejjel fordult sarkon, s zsebredugott kézzel indult el. Mintha téged is megcsókoltalak volna, Alexander... - gondolta magában röhögve a fiú, mire kíváncsian kaptam fel a fejem.
- V-várj! - kiáltottam utána bátortalanul. Amikor hátrafordult, hirtelen nem tudtam mit mondani, így csak zavartan néztem szemeibe.
- Ezek után még szóba állnál velem? - nevetett fel nyersen. - Érdekes egy lány vagy, Loretta Maison. Más már rég felpofozott volna engem...
- D-de... - Igazából nem nagyon volt ellenérvem. Igen, egy belső hang ott kiabált, hogy "hagyd már őket a francba", de sajna sikertelenül. Így inkább csak értetlenül fordultam Alex felé. - De miért lenne baj, ha eladnám a lelkemet? Akkor talán haszonosabb nyomozó lennék. Hiszen te is megtetted... - szóltam picit durcásan.
- Az más - legyintett ingerülten, miközben nagyot sóhajtott. Pislogva meredtem rá, aztán megráztam a fejem. - Figyelj... Furán érezted magad a csók közben, igaz? - tette fel a kérdést türelmetlenül, mire bólintottam. - Na igen... És ez miért van? Na miért? Mert démon! Könnyedén manipulálhat téged, akár egy nyamvadt nyálcserével is! Ebből áll az élete, hogy lelkeket zabál! Ez nem jut el a csöppnyi agyacskádig, Maison?!
Válaszra nyitottam a számat, majd ajkamba haraptam. Féltékeny vagy... Feldúltan indultam ismét neki annak, hogy "most már végképp befogom a száját". Jól irányzott ütés lett volna, akár be is törhettem volna az orrát, ha Alex ki nem védi a támadásom. Hegyes körmeivel alkaromba markolt, mire felszisszentem. Ezek után bal oldalról próbálkoztam, immáron sikeresen. Dühösen kiáltott egy aprót, és orrához kapott.
- Te kis... - morogta, s szemei vörösbe borultak. Kenma igyekezett minél hamarabb elrángatni onnan, még mielőtt bajom eshetett volna. Végül amikor megálltunk, megkönnyebbültebben eredtek el a könnyeim. A fiú csak magához szorított, és csitítgatni kezdett. Hajamat simogatta, dallamokat dúdolt nekem, amitől lenyugodtam. Bár még szipogtam, de a sírásom elállt. Őszintén szólva rohadtul ideges voltam, legszívesebben csak sikoltottam volna egyet, majd kirohantam volna a világból. De nem tehettem. Sose tehetem meg. Egy idő után (sajnos) mindig rájövök, hogy nem is lett volna sok értelme, hiszen attól senkinek nem lesz jobb, ha csak úgy elfutok a dolgok elől... Még nekem se.

#9

- Megnézem a helyszínt - közölte Alex. Nem sokkal utána kijött belőlem minden.

- HOGY MERTÉL FELROBBANTANI EGY ÁRTATLAN EMBERT?! - szegeztem a kérdést Kenmának. - És Alexander.. Mi ez a durcizás, huh? Ne tegyétek már itt az agyatokat, jézusom! - temettem tenyerembe az arcom. - Ti teljességgel idióták vagytok. Ha Dave nem játszaná most a megszállottat, már itt se lennék - motyogtam idegesen.

Alex zavartan túrt a hajába, Kenma meg nevetgélni kezdett. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a kettőt. Ezek vajon tényleg meghibbantak?

Sarkon fordultam, s elindultam. Hogy merre, azt magam sem tudom. Végül Kenma jött utánam, majd belémkarolva kezdte vidáman ecsetelgetni, hogy ő mennyire szereti a hőséget. Némán tűrtem a hülyeségeit. Nem lehetett ezzel már kezdeni semmit, így csak magam elé bámulva koptattam az aszfaltot. Körülbelül húsz percnyi séta és egy kis taxizás után - ami nekem minimum két órának tűnt -, megérkeztünk egy igen kellemes helyre. Kenma mosolyogva terelgetett be, majd leültetett egy eldugottabb asztalhoz.
- Naaa, hogy tetszik? - kérdezte csillogó szemekkel, mire elnevettem magam. Tényleg ilyen lenne...? - Remélem jól fog esni egy kis kávé! Ugye nem baj, ha meghívlak? - pislogott.
- Öhh... Nos, szerintem egész jó - meglepődve néztem a fiúra. - N-nem, nem baj... Köszönöm szépen!
- Latte vagy jegeskávé?
- Lattét, légyszi... - Nagyot sóhajtottam, majd hátratőltem a székemen. Alig telt el a napból pár óra -mióta felkeltem -, mégis hullafáradtnak éreztem magam. Valószínűleg ezt Kenma is észrevehette, mivel sötét szemeivel engem fürkészett.
Igyekeztem nem belebonyolódni hosszabb társalgásokba. Hiszen alig ismerem őt! Semmi közöm hozzá! Mondjuk Alexhez se túlzottan... Hasonló gondolatokkal a fejemben néztem ki az ablakon. Rohanó emberek kosztümben és öltönyben, papírkupacokkal, aktákkal, táskákkal. Sok errefelé az ügyvéd és az irodai dolgozó. Én magam viszont soha nem vállalnám el ezek után egyik munkát se.
Hogy őszinte legyek, kicsi koromban mindig is hasonló helyen akartam dolgozni. Mint az régebben kiderült, pont ügyvéd szerettem volna lenni. Hogy miért vonzott ez az állás? Nem tudom. Talán azért, mert mindig is az érvelés felé hajlottam, s mert mindig is emberekkel akartam foglalkozni. Sokszor képzeltem el azt, hogy testhezálló szoknyában, blézerben és szemüvegben állok majd a vádlott előtt, és határozottan kérdezem ki őt az esettel kapcsolatban, az esküdtszék szeme láttára. Gyakran játszottam ilyet a bátyámmal, aki hol lelkesen, hol unott arccal segített be a kedvemért a kapott szerepével.
A bátyám, David. Mindig is benne bíztam meg a legjobban. Ő volt számomra az egyetlen, aki meghallgatott és segített. A szüleimtől eléggé eltávolodtam az évek folyamán. Igazából gőzöm sincs, miért. Jók voltak hozzánk, és mindent megadtak nekünk, ami egy gyereknek szükséges. Szerető család, biztonságos otthon. Talán a Daviddel való szoros kapcsolatom tehet erről. Lehet...
Sötét hajú társam még mindig engem figyelt. Egy hosszabb szünet után ismét megszólalt:
- Szép a hajad. Volt ennél hosszabb is? - érdeklődött kedvesen.
- Köszönöm. Hát, nem hinném... - gondolkodtam el egy pillanatra.
- Honnan ismerted meg Alexet? - váltott hirtelen témát.
- Hogy honnan? Öhh... Tegnapelőtt éppen suliba indultam, amikor meghallottam, hogy valaki sír. Alex ott ült a földön, tiszta vér volt, és valamiről magyarázott... Vért akar! Meg fogunk halni! Hülye emberiség... Ilyesmi - húztam el a számat.
- Értem - bólintott. - Na de én nem róla szeretnék beszélni, hanem rólad! Mesélj magadról egy kicsit! - pillogott rám lelkesen. Végülis, ő kért meg arra, hogy Alexről magyarázzak, nem?
- Huh... Okés.
Nagy nehezen belekezdtem a történetembe. Honnan jöttem, hová tartok. Otthonról és sehova. Mi a célom, miket szeretek. Kiismerni az embereket, sok mindent. Igazából értelme sem volt az egésznek, de Kenma csak hallgatta, hallgatta, és hallgatta. Teljesen lenyűgözték a szavaim. Egy idő után viszont félbeszakítottam a monológomat.
- Tényleg ennyire érdekel a dolog...? - ráncoltam a homlokom.
- Igen! Nagyon szépen fogalmazol! Kár, hogy nem ismertelek meg hamarabb! - szólt ámélkodva, mire zavartan fordítottam oldalra fejemet.
- K-kösz. Kedves vagy - böktem ki.
Egy pillanattal később Kenma felpattant, s a kávéink árát az asztalon hagyva kihúzott a helyiségből, majd az utcára érve beszívott egy adag friss levegőt.
- Sétáljunk! - fogta meg a kezem.
Hezitáltam egy kicsit, aztán bólintottam, hiszen nem ártott egy kicsit kiszellőztetni a fejem. A fiú hatalmas lelkesedéssel nézegette az épületeket, s gyakran kérdezgette róluk, hogy mi célt szolgálnak. Egyszer csak megállított, s maga felé fordított. Elmosolyodott, és lehunyva szemeit odahajolt hozzám, aztán megcsókolt.
Meglepődtem. Lefagytam. Nem tudtam hirtelen mit csinálni, csak élvezni a pillanatot. Mintha elrabolta volna a szívem, ami hevesen vert. Vörös fejjel szakadtam el tőle, ő pedig elégedett vigyorral mért végig.
- Gyönyörű a lelked - mondta ragyogó szemekkel, mire megszédültem.
Amint jobban lettem, körülnéztem. Alex ott állt, döbbent fejjel.
- Mi a...? - nyögte ki hitetlenkedve. Basszus. Ez szép lesz.