#3

- Különben? Megmondassz anyucinak? Hujujj - grimaszoltam.

Alex arcán láttam, hogy az agya egy másodperc alatt elborult. Csattanást hallottam. Alex akkora pofont adott nekem, amitől rendesen égett az arcom.

- Szádra ne vedd anyám nevét, te hálátlan, ostoba liba! Olyan vagy, mint a bátyád, Maison-lány.. Most pedig takarodj! - sziszegte, mire sarkonfordultam, és könnyekkel a szemeimben távoztam.

Na tessék.. Ez érdekes lesz.

Észvesztő sebességgel rohantam haza Davidhez. Az egyetlen emberhez, aki megvéd, és aki szeret. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fog nekem hiányozni az ölelése. Amint hazaértem a nyakába ugrottam, és elszipogtam neki a történteket.

- P-pedig én tényleg nem akartam rosszat! - fejeztem be kiakadva.

- Figyelj.. - sóhajtott fáradtan Dave. - Alexander mindig is furcsa srác volt. Amióta ismerem. És születése óta ismerem - bizonygatta komoly arccal. - A Masion és a Folet család már több száz éve jó kapcsolatot ápol egymással. Együtt harcoltak az igazságért. Mi, Maisonök voltunk a "kopók", míg a Foletek az ügyészek. Ez mára már megváltozott. Mi vagyunk az első olyan generáció, akik nem viszik tovább a hagyományt. Nem vagyunk jóban egymással, és egyikőnk se választotta azt a hivatást, ami a családjára vall. Én mindig is autószerelő akartam lenni, te ügyvéd, Alexander meg nyomozó. Emlékszel, amikor hét éves korodban kijelentetted, hogy "már pedig te ügyvéd leszel", mi meg Anyáékkal nagyon megijedtünk? Na igen.. Ez ezért volt.

- De miért nem mondtátok? - kérdeztem meglepődve.

- Anyáék mondani akarták, deee.. Nem akartam, hogy megismerd ezt az idiótát - hajtotta le a fejét.

- Értem - szóltam picit csalódottan. 

Szomorkásan engedtem el Davidet, majd felballagtam a szobámba. Ott ledobtam a cuccaimat, majd a zenelejátszómért nyúltam. Bekapcsoltam egy ütősebb rockzenét, és próbáltam kikapcsolni az agyamat. 

Pár óra rajzolás, zenehallgatás és Tumblrözés után aludni mentem. Túl fura volt ez a nap ahhoz, hogy tovább bírjam alvás nélkül.

Másnap reggel nem a telefonom csörgésére keltem, hanem arra, hogy valaki matat a szobámban. Kómás fejjel meredtem a "behatolóra", aki hatalmas vigyorral az arcán köszöntött.

- Szervusz Loretta! Úgy döntöttem, megbocsátok neked! Akkora nagy hibát nem követtél el - közölte vidáman.

- Te meghibbantál - jelentettem ki hitetlenkedve. - Nem mellesleg mi a francot keresel hajnali ötkor a szobámban? - kérdeztem.

- Egy fényképezőgépet - mondta szórakozottan.

- Mégis minek?

- Ma egy bűntett helyszínére megyünk, Loretta. Le kell fotóznunk minden egyes apró nyomot.

- Arra miért nem jó egy egyszerű telefon? - mutattam fel a sajátomat. - Nyolc megapixeles. Az nem elég?

- Ha azzal csinálsz egy képet, akkor azt le lehet nyomozni - magyarázta. - Viszont ha egy fényképezőgéppel csinálod - aminek semmi köze az internethez -, akkor az teljesen lenyomozhatatlan... Ameddig a gépen marad.

Lemondóan fújtam ki a levegőt. Túl sok volt ez nekem kora hajnalban. Nagy nehezen sikerült kizavarnom a szobámból, majd nekiálltam készülődni.

Megőrülök. Egyik pillanatban megüt, aztán meg jópofizik. Mégis mit képzel ez magáról?! 

- Sok mindent - ordította Alex a folyosóról.

- Kussolsz Folet! - vágtam vissza duzzogva.

Hallottam, ahogy felröhög, de nem érdekelt. Nehogy már egy ilyen alak szórakozzon velem! Pedig én megadtam a lehetőségét annak, hogy jóban legyünk. De ha ez kell neki.. Meg is értem Davidet, amiért nincs vele jóban!

Direkt húztam az időt a készülődéssel, hátha felbosszantom vele, de úgy tűnt, nem sikerült. Inkább csak én húztam fel magam. Mindegy. 

Fél hétkor elindultunk az iskolába. Mi. Ketten. Alexszel. Mit ne mondjak, egy "élmény" volt nézni azt az idegesítő, pszicho vigyort a fején. Valami dalt is dudorászott, amivel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni.

Az első óránk matek volt. Hogy én mennyire utálom ezt a tantárgyat! Semmi érzékem nincs hozzá! Egyszer majdnem megbuktam matekból.. Lényegtelen. 

Egész órán Alexet figyeltem, aki erősen bámulta az egyik osztálytársunkat. Óvatosan oldalba böktem, mire felém fordította a fejét.

- Mi az? - tátogtam. Erre csak megrázta a fejét, és tovább folytatta a vizslatást. 

Mivel a tanárunk nem volt valami nagy szám, ezért előcsaptam a telefonomat, és nyomozni kezdtem az Alex által kukkolt személy után. Maxwell Grey. 18 éves, egyszer bukott. Már van priusza. 16 évesen kirabolt egy boltot, aminek megverte a tulaját, és 17 évesen megkéselt egy lányt. Szuper - gondoltam idegesen.

Alex ismét felém fordult, majd aprót bólintott. Óvatosan a kezembe csúsztatott egy cikket, melyben egy fiatal srác haláláról írtak. Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam a képét. Elfogott a hányinger.

- Ezt a fiút ismerem! - szóltam hangosabban a kelleténél. Páran felém néztek, köztük Maxwell is. Gyilkos tekintettel meredt rám, mire én ijedten hajtottam le a fejem.

Baszki, baszki, baszki! Ez a gyerek levágta, hogy róla van szó!

Ne aggódj! - szólalt meg a fejemben egy hang. Alexé. - Nem bánthat téged. Nem hagyom. - Arca komor volt, tekintete elsötétült. 

Köszönöm - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

Kicsengettek. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat, a telefonomat lekódoltam. Nincs mese. Most már nem vagyok biztonságban. Karon ragadtam Alexet, és felvonszoltam a tetőre.

- Tehát ezen az ügyön dolgozol - bólintottam. - És nem gondolod azt, hogy ez a munka.. Veszélyes még egy ilyen fiatal srácnak, mint te? - kérdeztem félénken.

- Már nincs mit veszítenem - mosolyodott el keserűen. - Vágyom a kalandra. Ennyi az egész.

Elkalandoztam ezzel kapcsolatban, aztán mosolyogva néztem rá.

- Már alig várom, hogy elmenjünk a helyszínre! 

- Helyes, Loretta! Látszik, hogy Maison vagy - nevetett fel.

- Köszi, ezt bóknak veszem - túrtam bele a hajamba vigyorogva.

A szünet vége előtt még egy gyors haditervet beszéltünk meg, mert a következő óránk külön volt. Ő franciára, én meg németre mentem - a baj csak az volt, hogy Maxwell is.