#1

Az első tanítási nap.. Szuper. 

Hajnali hatkor keltem a madarak csicsergésére. Nem volt kedvem visszaaludni, ezért kikapcsoltam az ébresztőm. Kikászálódtam az ágyból, majd kómásan indultam le az emeletről a konyhába.

- Szia Dave - morogtam. 

- Szeva hugi! - mosolygott a bátyám.

David Maison. 25 éves, autószerelő. Ő az én drága édes bátyusom, akivel együtt élek Londonban immáron három teljes hónapja. Cuki, mi?

- Van valami kaja? - vakargattam a fejem.

- Zabpehely, ha az megfelel - lökte elém a dobozt.

- Nagyszerű - fintorogtam. - Inkább megyek készülődni. 

- Felőlem - vonogatta a vállát unottan.

Elsétáltam a fürdőig. Belépve a helyiségbe megnéztem magam a tükörben. Mint a mosott rongy. Megnyitottan a csapot, lefröcsköltem magam vízzel. Hideg vízzel. Miután megmosakodtam, kezembe vettem a fésűt, és igyekeztem megszelidíteni az elaludt tincseimet. Nagynehezen, de végül csak sikerült. Kicsit éberebb állapotban indultam vissza a szobámba. Csekkoltam az egyenruhámat, majd egy grimasz kíséretében szép lassan felöltöztem.

Ing, kendő, szoknya, térdzokni, cipő. Kirázott a hideg. Megráztam a fejem, majd a táskámért nyúltam. Bedobtam pár cuccot (tolltartó, vázlatfüzet stb.), aztán lesiettem a konyhába a szendvicsemért.

- Köszi Dave - nyomtam puszit az említett arcára. - Na de mennem kell. Sietek haza! - intettem.

- Csákány, hugi!

Az utcára kiérve megcsapott az ősz illata. Az ismerős dolog mosolyt csalt az arcomra, egészen addig, amíg meg nem hallottam a sírást. A hang irányába siettem. Egy sötétebb, eldugottabb helyre vezetett, ahol egy szőke jelenség kuporgott, vértől áztatott ruhában.

- Vért akar! Vért! Meg fogunk dögleni ebbe! Nincs visszaút! Ostoba emberek.. - motyogta lázasan, majd megemelte égszínkék tekintetét. Amint meglátott, mégjobban rákezdett a sírásra. Én hirtelen mozdulni se tudtam. 

Itt állok egy szenvedő idegen előtt. Mit tegyek?

Végül lehajoltam hozzá, s csitítgatni kezdtem. Nem tűnt veszélyesnek - a vért leszámítva. Inkább olyannak, akinek nem telik pszichológusra. Na mindegy.

Öt perc után a fiú elhallgatott, s mintha kicserélték volna, hirtelen felemelte a fejét, és ciccegni kezdett.

- Ejj-ejj Loretta Maison. Nem mondták még neked, hogy ne ölelgess idegeneket? - húzta beteg félmosolyra a száját, mire odébbhúzódtam.

- B-bocsánat.. De.. Honnan tudod a nevem? - kérdeztem félénken.

- Arra most nincs idő, Loretta. Inkább menjünk suliba, ha már osztálytársak vagyunk. De előtte szerezzünk nekem egy új felsőt.. Teljesen elázott - mondta úgy, mintha nem is vér csöpögött volna belőle. Feltápászkodott, aztán nekiindult a semminek, én pedig még mindig merev voltam a döbbenettől.. Pár másodperc múlva aztán úgy döntöttem, hogy követem az idegent. Végülis, jobb, mintha suliba mennék.