#5

Suli után Alex megígértette velem, hogy mindig vele kell, hogy maradjak, bármi történjék is. A kezembe nyomott még egy pengét, amit el tudtam rejteni az ingem ujjában.

- Ugye tudod, hogy Dave ki fog nyírni ezért? - tettem el az "ajándékot".

- Hm.. Nem hiszem.. Max egy picit - vonogatta a vállát. - Lényeg a lényeg.. Ezt a pengét csak végső esetben használd, rendben? Vigyázz magadra, Loretta Maison! - mosolyodott el halványan Alex, majd ökölbe szorított kezét emelte felém.

- Vigyázz magadra, Alexander Folet! - adtam neki a várt öklöst.

Teljes felszereléssel és túlzott lelkesedéssel indultam Alex után. Végülis, egy gyilkost fogunk elkapni.. Ez pedig nem egy vidám dolog. A szőkeség komoly arccal fordult felém. Mint mondtam, nem egy vidám dolog. Némán baktattam mögötte, amíg hirtelen meg nem állt.

- Itt volnánk - szólt elégedett mosollyal Alex.

- Húha - néztem körbe. Egy elhagyatott részén voltunk Londonnak. Nagyon nem tetszett ez a környék, így első látásra. Valami furcsa érzés járta át a testem. Egy hideg fuvallat ment át az utcán, amitől összerezzentem. Nem nekem való ez a hely!

Mégis mit vártál, Maison? Hogy majd vidámparkba viszlek? Nem.. Azt majd máskor.. - nézett rám Alex. Sokáig tartottuk a szemkontaktust, egészen addig, ameddig egy hang meg nem szólalt mögülünk.
- Alexander és Loretta.. Micsoda idióták vagytok! - röhögött fel az illető. Alexszel egyszerre fordultunk meg, majd halovány mosoly húzódott arcunkra. Maxwell Grey.

- Köszönjük a bókot - szólt cinikus hangnemben Alex. - És most mi lesz? Megölsz minket? - vigyorgott eszelősen.
- Hja. Kábé - röfögte. - Úgy végzitek, mint az a kis patkány!
- Hogy mi? - villant fel a szemem. - Hogy merészelted hívni? Te utolsó... - ugrottam volna neki a pengével, de Alex lefogott. - Hadd nyírjam ki.. - suttogtam idegesen.
Hagyd rám.. Én elintézem.. Te inkább vigyázz magadra! - húzott magához. Olyan volt, mintha megölelt volna, de hamar el is tolt magától.
- Na mi van, nem engeded, hogy a kutya széttépjen? - nevetett ki lesajnálóan.
- Nem kutya, hanem kopó.. Nem mindegy, te csökött agyú barbár! Na gyere, küzdjünk meg, mint férfi a férfival - húzta elő kését szép lassan Alex.
- Mi különbség van a kettő között, he? Kutya, kutya, nem mindegy? - köpte a szavakat, és ő is előrántotta pengéjét.
- Az, hogy egy olyan kopó, mint én, méltóságteljesen fogja kirúgni a beleidet, szarházi! - morogtam.
- Úgy nehezen, ha lefognak, ribanc!
Három izomagy állt hirtelen körbe. Magam elé tartottam a pengét. Érzékeim kiélesedtek. Feltüzelve éreztem magam a harchoz. Úgyse kaptok el, ökrök!
Kirohantam két degenerált karja között, majd felugrottam egy kuka tetejére.
Másfél méter előnyöm van - gondoltam. - Az egyikre rá tudok ugrani, a másik alól kirúgom a lábát, a harmadikba meg beledöföm a kést. Probléma megoldva.
Hé, Maison. Ne nagyon fordulj gyilkossághoz, jó? Nem kéne még neked azt a bűntudatot érezned.. És semmi kedvem nincs a rendőrségre és a bíróságra járkálni miattad! Csak próbáld meg megvédeni magad, oké? Gyorsan lerendezem őket, aztán maguk fognak a rendőrségre rohanni, hogy feladhassák magukat..
R-rendben.. - "motyogtam" elpirulva. Megráztam a fejem, majd ismét az ellenségre koncentrálva méregettem a helyzetünket.
Alex lehajtotta a fejét, tincsei arcába hullottak. Láttam, ahogy szemei vörösbe borulnak, és úgy villannak fel.
- Úr... Isten.. - suttogtam elképedve.

A szöszi egy eszelős vigyor kíséretében rátört Maxwellre, aki visítva tántorodott hátra. Alex pszichopata tekintettel villantotta meg immáron hegyes szemfogait. Maxwell hisztérikusan sivítozott csökött agyú talpnyalói után, akik hirtelen nem tudtak mit kezdeni ezzel. Hangosan felnevettem, mire az egyik nyomorult nekem támadt. Szemeim elkerekedtek, hirtelen lefagytam. Késével éppen hogy csak megvágta arcomat, Alex már ott is termett, és ellökte a fiút. 

- Nem hagyom, hogy hozzáérj - közölte dühösen.
A srácok riadt fejjel rohantak el az utcáról. Még egyszer-egyszer hátrafordultak, de úgy megijedtek, hogy szerintem egészen az anyjuk szoknyájáig rohantak.
Arcomból csurgott a vér. Kezemet a sebhez érintettem, így a tenyerem tiszta vér lett. Amikor legközelebb Alex szemeibe néztem, azok ismét kéket voltak.
- Gyere Maison, menjünk haza - karolta át a vállamat. Én persze nem tudtam mit mondani a döbbenettől. Túl sok volt ez nekem. Eleinte bátran vigyorogtam az ellenség képébe, aztán lemerevedve vártam azt, hogy megöljenek. Ez normális? Aztán Alex.. Olyan gyors volt.. És kecses! Hát ezt jelenti a démonok ereje..
- Igen, ezt.. - bólintott a szöszi. - És igen, normális a reakciód.. Én magam is így kezdtem - mosolyodott el fáradtan. - Viszont még edzened kell.. Majd én kiképezlek! Hiszen lesznek ennél sokkal durvább feladatok is! Ez semmiség volt!
Hosszú idő után most éreztem először adrenalint. A képek, amik bevillantak a történtekkel kapcsolatban. Hihetetlen. Igen.. Azt hiszem, ez jobban illik hozzám, mint az ügyvédkedés!

#4

Elkalandoztam ezzel kapcsolatban, aztán mosolyogva néztem rá.

- Már alig várom, hogy elmenjünk a helyszínre! 

- Helyes, Loretta! Látszik, hogy Maison vagy - nevetett fel.

- Köszi, ezt bóknak veszem - túrtam bele a hajamba vigyorogva.

A szünet vége előtt még egy gyors haditervet beszéltünk meg, mert a következő óránk külön volt. Ő franciára, én meg németre mentem - a baj csak az volt, hogy Maxwell is.

Megfigyelni, koncentrálni, nem feltűnősködni - ismételtem magamban a feladatot.

Jó kislány - hallottam meg Alex hangját a fejemben, ahogy felröhög.
Csitulj, Folet! - "mordultam fel" bosszankodva.
Sietős tempóban másztam fel a nyelvi előadóba, és amint megtaláltam a 301-es terem ajtaját, lihegve feltéptem azt. Sűrű bocsánatkérések közepette helyet foglaltam Maxwell "barátunk" mellett, és előkaptam a cuccomat, ami egy könyvből és egy füzetből állt. Tollat fogtam a kezembe, a hajamat pedig hagytam, hogy előrezuhanjon, ezzel eltakarva arcomat. A tincseim mögül tökéletesen láttam, hogy Maxwell mit csinál, ő viszont "egy pillantásra se méltatott" engem.
Sima ügy! - közöltem magammal, de korántsem volt ilyen könnyű a helyzet.
Maxwell semmi olyat nem csinált, ami furcsa lett volna. Csak egy arrogáns, ronda, beképzelt idióta. Úgy negyed óra elteltével meguntam a dolgot, így hát beletúrtam a hajamba, és immáron megint panoráma kilátásom volt a németes csoportra.
Jobbat is láttam már..
Ne hisztizz, Maison! Inkább hitesd el a dagadékkal, hogy nem figyelsz rá! Fogadjunk, hogy észrevette azt, hogy mennyire spiccen vagy..
Próbáltam eleget tenni Alex kérésének, így rajzolgatni kezdtem a német füzetembe. Már majdnem készen voltam a rajzzal, amikor azon kaptam magam, hogy Maxwell mocorogni kezdett. Óvatosan oldalra pillantottam, és csekkoltam a kezében lévő, fényes tárgyat.
Alex! Kés van nála! É-és.. Engem néz! M-mit csináljak?! - kérdeztem az említettet riadtan. Az arcom elfehéredett, kezeim elhűltek.
Nyugodj meg, először is.. Aztán próbálj úgy tenni, mint aki erről az egészről nem tud. Rajzolgass tovább, vagy figyelj a tanárra! De egy riadt pillantást se vess arra az alakra! Megértetted?! 
Igen, meg! - sóhajtottam remegve.
Próbáltam lenyugodni, csillapítani az izgalmamat, de nem nagyon sikerült. Csak az járt a fejemben, hogy itt ülök egy gyilkossal egy teremben. Egy kis idő után arra döbbentem rá, hogy nem félek tőle. Eszelős vigyorral vettem ezt tudomásul. Hát ennek is eljött az ideje.
- Az órának vége, fáradjanak ki a tanteremből! - szólt a német tanárunk, mire fénysebességgel kiszáguldottam, és meg nem álltam egészen Alexig.
- Egész ügyes - vetett felém egy félmosolyt.
- Köszi - mondtam vidáman. - Dee.. Most mégis mihez kezdünk? Az oké, hogy van nála egy kés, viszont nem tudunk rábizonyítani semmit. Az csak egy kés. Akár almát is hámozhat vele...
- De mi tudjuk, hogy nem azt tette. Ezért kell csapdába csalni. Amihez van egy ötletem..
Így hát felmentünk a tetőre tárgyalni. Alex úgy gondolta, elég lesz egy cetli, rajta a címmel, ahol várni fogjuk.
- Lesz olyan kemény, hogy eljön - vigyorgott gúnyosan.
- És mi lenne, ha szimplán elcsábítanám? - emeltem Alexre a tekintetem.
- M-micsoda? - villant meg a szeme. - Nem.. Azt nem engedem..! - tiltakozott zavartan.
- Miért nem? Csak nem féltessz? - cukkoltam.
- Loretta, ez nem vicces! Az oké, hogy ez csak egy gimnazista srácnak tűnik, de nem normális. Akár meg is ölhet téged, ha nem vigyázol! Nem.. Szó se lehet róla! - jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon.
- Jól van na.. - motyogtam durcásan.
A nap további részében csak annyi történt, hogy Alex megírta a papírost, amit Maxwell asztalára tett le. A srác morogva vette fel a cetlit, majd apró bólintással díjazta azt. Egy kis ideig nézett felénk, aztán vigyorogva eltette a papírdarabot.
Suli után Alex megígértette velem, hogy mindig vele kell, hogy maradjak, bármi történjék is. A kezembe nyomott még egy pengét, amit el tudtam rejteni az ingem ujjában.
- Ugye tudod, hogy Dave ki fog nyírni ezért? - tettem el az "ajándékot".
- Hm.. Nem hiszem.. Max egy picit - vonogatta a vállát. - Lényeg a lényeg.. Ezt a pengét csak végső esetben használd, rendben? Vigyázz magadra, Loretta Maison! - mosolyodott el halványan Alex, majd ökölbe szorított kezét emelte felém.
- Vigyázz magadra, Alexander Folet! - adtam neki a várt öklöst.

#3

- Különben? Megmondassz anyucinak? Hujujj - grimaszoltam.

Alex arcán láttam, hogy az agya egy másodperc alatt elborult. Csattanást hallottam. Alex akkora pofont adott nekem, amitől rendesen égett az arcom.

- Szádra ne vedd anyám nevét, te hálátlan, ostoba liba! Olyan vagy, mint a bátyád, Maison-lány.. Most pedig takarodj! - sziszegte, mire sarkonfordultam, és könnyekkel a szemeimben távoztam.

Na tessék.. Ez érdekes lesz.

Észvesztő sebességgel rohantam haza Davidhez. Az egyetlen emberhez, aki megvéd, és aki szeret. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fog nekem hiányozni az ölelése. Amint hazaértem a nyakába ugrottam, és elszipogtam neki a történteket.

- P-pedig én tényleg nem akartam rosszat! - fejeztem be kiakadva.

- Figyelj.. - sóhajtott fáradtan Dave. - Alexander mindig is furcsa srác volt. Amióta ismerem. És születése óta ismerem - bizonygatta komoly arccal. - A Masion és a Folet család már több száz éve jó kapcsolatot ápol egymással. Együtt harcoltak az igazságért. Mi, Maisonök voltunk a "kopók", míg a Foletek az ügyészek. Ez mára már megváltozott. Mi vagyunk az első olyan generáció, akik nem viszik tovább a hagyományt. Nem vagyunk jóban egymással, és egyikőnk se választotta azt a hivatást, ami a családjára vall. Én mindig is autószerelő akartam lenni, te ügyvéd, Alexander meg nyomozó. Emlékszel, amikor hét éves korodban kijelentetted, hogy "már pedig te ügyvéd leszel", mi meg Anyáékkal nagyon megijedtünk? Na igen.. Ez ezért volt.

- De miért nem mondtátok? - kérdeztem meglepődve.

- Anyáék mondani akarták, deee.. Nem akartam, hogy megismerd ezt az idiótát - hajtotta le a fejét.

- Értem - szóltam picit csalódottan. 

Szomorkásan engedtem el Davidet, majd felballagtam a szobámba. Ott ledobtam a cuccaimat, majd a zenelejátszómért nyúltam. Bekapcsoltam egy ütősebb rockzenét, és próbáltam kikapcsolni az agyamat. 

Pár óra rajzolás, zenehallgatás és Tumblrözés után aludni mentem. Túl fura volt ez a nap ahhoz, hogy tovább bírjam alvás nélkül.

Másnap reggel nem a telefonom csörgésére keltem, hanem arra, hogy valaki matat a szobámban. Kómás fejjel meredtem a "behatolóra", aki hatalmas vigyorral az arcán köszöntött.

- Szervusz Loretta! Úgy döntöttem, megbocsátok neked! Akkora nagy hibát nem követtél el - közölte vidáman.

- Te meghibbantál - jelentettem ki hitetlenkedve. - Nem mellesleg mi a francot keresel hajnali ötkor a szobámban? - kérdeztem.

- Egy fényképezőgépet - mondta szórakozottan.

- Mégis minek?

- Ma egy bűntett helyszínére megyünk, Loretta. Le kell fotóznunk minden egyes apró nyomot.

- Arra miért nem jó egy egyszerű telefon? - mutattam fel a sajátomat. - Nyolc megapixeles. Az nem elég?

- Ha azzal csinálsz egy képet, akkor azt le lehet nyomozni - magyarázta. - Viszont ha egy fényképezőgéppel csinálod - aminek semmi köze az internethez -, akkor az teljesen lenyomozhatatlan... Ameddig a gépen marad.

Lemondóan fújtam ki a levegőt. Túl sok volt ez nekem kora hajnalban. Nagy nehezen sikerült kizavarnom a szobámból, majd nekiálltam készülődni.

Megőrülök. Egyik pillanatban megüt, aztán meg jópofizik. Mégis mit képzel ez magáról?! 

- Sok mindent - ordította Alex a folyosóról.

- Kussolsz Folet! - vágtam vissza duzzogva.

Hallottam, ahogy felröhög, de nem érdekelt. Nehogy már egy ilyen alak szórakozzon velem! Pedig én megadtam a lehetőségét annak, hogy jóban legyünk. De ha ez kell neki.. Meg is értem Davidet, amiért nincs vele jóban!

Direkt húztam az időt a készülődéssel, hátha felbosszantom vele, de úgy tűnt, nem sikerült. Inkább csak én húztam fel magam. Mindegy. 

Fél hétkor elindultunk az iskolába. Mi. Ketten. Alexszel. Mit ne mondjak, egy "élmény" volt nézni azt az idegesítő, pszicho vigyort a fején. Valami dalt is dudorászott, amivel aztán végképp nem tudtam mit kezdeni.

Az első óránk matek volt. Hogy én mennyire utálom ezt a tantárgyat! Semmi érzékem nincs hozzá! Egyszer majdnem megbuktam matekból.. Lényegtelen. 

Egész órán Alexet figyeltem, aki erősen bámulta az egyik osztálytársunkat. Óvatosan oldalba böktem, mire felém fordította a fejét.

- Mi az? - tátogtam. Erre csak megrázta a fejét, és tovább folytatta a vizslatást. 

Mivel a tanárunk nem volt valami nagy szám, ezért előcsaptam a telefonomat, és nyomozni kezdtem az Alex által kukkolt személy után. Maxwell Grey. 18 éves, egyszer bukott. Már van priusza. 16 évesen kirabolt egy boltot, aminek megverte a tulaját, és 17 évesen megkéselt egy lányt. Szuper - gondoltam idegesen.

Alex ismét felém fordult, majd aprót bólintott. Óvatosan a kezembe csúsztatott egy cikket, melyben egy fiatal srác haláláról írtak. Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, amikor megláttam a képét. Elfogott a hányinger.

- Ezt a fiút ismerem! - szóltam hangosabban a kelleténél. Páran felém néztek, köztük Maxwell is. Gyilkos tekintettel meredt rám, mire én ijedten hajtottam le a fejem.

Baszki, baszki, baszki! Ez a gyerek levágta, hogy róla van szó!

Ne aggódj! - szólalt meg a fejemben egy hang. Alexé. - Nem bánthat téged. Nem hagyom. - Arca komor volt, tekintete elsötétült. 

Köszönöm - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

Kicsengettek. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat, a telefonomat lekódoltam. Nincs mese. Most már nem vagyok biztonságban. Karon ragadtam Alexet, és felvonszoltam a tetőre.

- Tehát ezen az ügyön dolgozol - bólintottam. - És nem gondolod azt, hogy ez a munka.. Veszélyes még egy ilyen fiatal srácnak, mint te? - kérdeztem félénken.

- Már nincs mit veszítenem - mosolyodott el keserűen. - Vágyom a kalandra. Ennyi az egész.

Elkalandoztam ezzel kapcsolatban, aztán mosolyogva néztem rá.

- Már alig várom, hogy elmenjünk a helyszínre! 

- Helyes, Loretta! Látszik, hogy Maison vagy - nevetett fel.

- Köszi, ezt bóknak veszem - túrtam bele a hajamba vigyorogva.

A szünet vége előtt még egy gyors haditervet beszéltünk meg, mert a következő óránk külön volt. Ő franciára, én meg németre mentem - a baj csak az volt, hogy Maxwell is.

#2

- B-bocsánat.. De.. Honnan tudod a nevem? - kérdeztem félénken.

- Arra most nincs idő, Loretta. Inkább menjünk suliba, ha már osztálytársak vagyunk. De előtte szerezzünk nekem egy új felsőt.. Teljesen elázott - mondta úgy, mintha nem is vér csöpögött volna belőle. Feltápászkodott, aztán nekiindult a semminek, én pedig még mindig merev voltam a döbbenettől.. Pár másodperc múlva aztán úgy döntöttem, hogy követem az idegent. Végülis, jobb, mintha suliba mennék.

Kis idő múlva azonban feleszméltem, hogy az ismeretlen srác a házunk felé tart. Eeeeeh? E-ez normális? Lélekszakadva rohantam utána. Gyors. Nagyon gyors! Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat megállt, hátrafordult, és nevetni kezdett.

- Azért sietek ennyire, mert 5 perc múlva becsengetnek - közölte.

- Érhtemh - lihegtem. - Azért a nevedet megtudhatom? - kérdeztem cinikus félmosolyra húzva a számat. 

- Természetesen most még nem. Annyit viszont elmondhatok, hogy érdekes dologba keveredtél most bele - kuncogta.

- Az úgy aranyos - sóhajtottam szemforgatva.

- Bizony. Na gyere - fogta meg a kezem, s berángatott a pár-tíz méterre lévő házunkba. - DAVE! A HÚGOD MEGTALÁLT! - kiáltotta el magát.

David kómás fejjel mászott le az emeletről. 

Az a hülye megint visszaaludt! - gondoltam. A szőke srác hitetlenkedő mosolyt vetett rám, majd ismét visszaemelte a tekintetét Dave-re.

- Mmm Alexander.. Te is jókor tudsz zaklatni bassszus.. Szia Lett.. Látom összefutottál ezzel.. Ez aztán érdekes lesz - motyogott összevissza David.

- Miről beszélsz? - néztem rá gyanakodva.

- Nos.. Ő itt Alexander Folet, a Folet ügyvéd-család lázadó leszármazottja. A királyi család szolgálatába állva old meg olyan ügyeket, amiken az angol rendőrség elbukik. 18 éves, és nincs jobb dolga, mintsem, hogy belekössön másokba. Nem mellesleg nagyon régóta ismerjük egymást. Ja, és utálom őt, mint a szart. - Savanyú mosoly jelent meg az arcán.

- Látom, még mindig tapló vagy, David - vigyorgott Alex.

- Kussolsz, Folet - morgott a bátyám. - És mi ez a gönc? Megint véres balhéd volt? Hihetetlen vagy - köpködte a szavakat.

- Igen, épp ezért jöttem.. Kéne egy új ing meg egy nadrág. Nem tudnál kölcsönadni? - pislogott nagyokat.

- Esküszöm, egyszer úgy ellátom a bajod, te korcs. 

David felszaladt pár cuccért, addig is csendben álldogáltam az előszobában. Folet. Nem.. Nem ismerős a név.. De akkor honnan ismerik egymást? Ki tudja.. 

Pár perc múlva Dave hozzávágta Alexhez a ruhákat, aki gyorsan felöltötte azokat magára a fürdőben, és hamarosan ismét úton voltunk a suli felé. Az első órát lekéstük, azonban sikerült kimagyarázni magunkat. Az iskolában nem nagyon szóltam semmit, inkább csendben maradtam. Sokat elmélkedtem a történteken, Alex pedig gyakran kuncogott mellettem. Volt egy olyan sejtésem, hogy hallja a gondolataimat. A nap végére nagy nehezen csak kiderült a dolog.

Éppen a tetőn ücsörögtünk némán, és a felhőket nézegettük, amikor ezen filóztam:

Komolyan üldözési mániám lesz lassan. Ez a gyerek komolyan érti azt, amit gondolok?!

- Igen, eddig nem jöttél rá? - bökte ki. - Ne aggódj, nem vagyok feketemágus. Csak.. Most furán fogsz rám nézni, de szövetséget kötöttem a Pokollal - közölte könnyedén. - Eladtam a lelkemet egy démonnak, aki felruházott a képességeivel..

- Te hülye vagy - fújtam ki a levegőt.

- Végülis.. A plusz képességek nélkül 50 évvel kevesebbet élhetnék - vonogatta a vállát.

- Értem.. - húztam el a szám. - Gondolom, nem ide valósi vagy - mondtam.

- Igen.. Wales-i volnék.. Honnan jöttél rá? - érdeklődött. Nem tükröződött meglepettség a szemeiben.

- A kiejtésed.. Más - mosolyodtam el immáron megenyhülve. - Mesélj még magadról.. A múltadról.. Hogy ki is vagy. Kíváncsivá tettél - fordultam felé izgatottan.

Alex szemei elkerekedtek, majd elfátyolosodtak. Megrázta a fejét, felállt a földről, és minden nélkül elindult vissza az épületbe. Annyira meglepődtem, hogy csak egy dolgot vettem észre a dologból. Mégpedig azt, hogy Alex bal keze ökölbe rándult. 

Rosszat mondtam talán?

- Hogy rosszat mondtál-e?! Te ezt most komolyan kérdezted?! Ilyen ostoba nem lehetsz.. Nem kérdezhetsz ilyesmire rá csak úgy! Hülye liba.. - fújtatott idegesen, majd a hajába túrt.

- De hiszen csak érdeklődtem! Már azt se szabad?! - akadtam ki.

- Idefigyelj, Maison - lépett hozzám, s az ingemnél fogva magához húzott. - Semmi közöd az életemhez, értetted? Úgyhogy te csak csendben azt fogod csinálni, amit mondok - lehelte ajkaimra a szavakat, miközben hűvösen tartotta a szemkontaktust.

- Különben? Megmondassz anyucinak? Hujujj - grimaszoltam.

Alex arcán láttam, hogy az agya egy másodperc alatt elborult. Csattanást hallottam. Alex akkora pofont adott nekem, amitől rendesen égett az arcom.

- Szádra ne vedd anyám nevét, te hálátlan, ostoba liba! Olyan vagy, mint a bátyád, Maison-lány.. Most pedig takarodj! - sziszegte, mire sarkonfordultam, és könnyekkel a szemeimben távoztam.

Na tessék.. Ez érdekes lesz.

#1

Az első tanítási nap.. Szuper. 

Hajnali hatkor keltem a madarak csicsergésére. Nem volt kedvem visszaaludni, ezért kikapcsoltam az ébresztőm. Kikászálódtam az ágyból, majd kómásan indultam le az emeletről a konyhába.

- Szia Dave - morogtam. 

- Szeva hugi! - mosolygott a bátyám.

David Maison. 25 éves, autószerelő. Ő az én drága édes bátyusom, akivel együtt élek Londonban immáron három teljes hónapja. Cuki, mi?

- Van valami kaja? - vakargattam a fejem.

- Zabpehely, ha az megfelel - lökte elém a dobozt.

- Nagyszerű - fintorogtam. - Inkább megyek készülődni. 

- Felőlem - vonogatta a vállát unottan.

Elsétáltam a fürdőig. Belépve a helyiségbe megnéztem magam a tükörben. Mint a mosott rongy. Megnyitottan a csapot, lefröcsköltem magam vízzel. Hideg vízzel. Miután megmosakodtam, kezembe vettem a fésűt, és igyekeztem megszelidíteni az elaludt tincseimet. Nagynehezen, de végül csak sikerült. Kicsit éberebb állapotban indultam vissza a szobámba. Csekkoltam az egyenruhámat, majd egy grimasz kíséretében szép lassan felöltöztem.

Ing, kendő, szoknya, térdzokni, cipő. Kirázott a hideg. Megráztam a fejem, majd a táskámért nyúltam. Bedobtam pár cuccot (tolltartó, vázlatfüzet stb.), aztán lesiettem a konyhába a szendvicsemért.

- Köszi Dave - nyomtam puszit az említett arcára. - Na de mennem kell. Sietek haza! - intettem.

- Csákány, hugi!

Az utcára kiérve megcsapott az ősz illata. Az ismerős dolog mosolyt csalt az arcomra, egészen addig, amíg meg nem hallottam a sírást. A hang irányába siettem. Egy sötétebb, eldugottabb helyre vezetett, ahol egy szőke jelenség kuporgott, vértől áztatott ruhában.

- Vért akar! Vért! Meg fogunk dögleni ebbe! Nincs visszaút! Ostoba emberek.. - motyogta lázasan, majd megemelte égszínkék tekintetét. Amint meglátott, mégjobban rákezdett a sírásra. Én hirtelen mozdulni se tudtam. 

Itt állok egy szenvedő idegen előtt. Mit tegyek?

Végül lehajoltam hozzá, s csitítgatni kezdtem. Nem tűnt veszélyesnek - a vért leszámítva. Inkább olyannak, akinek nem telik pszichológusra. Na mindegy.

Öt perc után a fiú elhallgatott, s mintha kicserélték volna, hirtelen felemelte a fejét, és ciccegni kezdett.

- Ejj-ejj Loretta Maison. Nem mondták még neked, hogy ne ölelgess idegeneket? - húzta beteg félmosolyra a száját, mire odébbhúzódtam.

- B-bocsánat.. De.. Honnan tudod a nevem? - kérdeztem félénken.

- Arra most nincs idő, Loretta. Inkább menjünk suliba, ha már osztálytársak vagyunk. De előtte szerezzünk nekem egy új felsőt.. Teljesen elázott - mondta úgy, mintha nem is vér csöpögött volna belőle. Feltápászkodott, aztán nekiindult a semminek, én pedig még mindig merev voltam a döbbenettől.. Pár másodperc múlva aztán úgy döntöttem, hogy követem az idegent. Végülis, jobb, mintha suliba mennék.

#prológus

Loretta Maison vagyok. Ez a történet hosszú. Nagyon hosszú. Kezdjük ott, hogy London sötét utcáin játszódik. Egy átlagos lányról szól. De tényleg. Nem mondanám magam különlegesnek. Lényeg a lényeg, hogy rossz társaságba keveredtem. Egy furcsa srác társaságába. Az osztálytársaink nem szívlelik őt, félnek tőle. A lányok titkon szerelmesek belé. Én már kevésbé.

Ezt a fiút Alexnek hívják. Enyhén szólva nagyképű. Rettenetesen idegesítő tud lenni. De a szemei. Azok mindenkit elvarázsolnak. Talán még engem is.. Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik szó illene rá. Sötét. Egészen jó, bár nem pontos. Igazából csak a lelke sötét. Szőke fürtjei és kék szemei nem sejtetik ezt. Sötétebb az éjszakánál. Bár nem szó, de mintha róla mintázták volna. Akár egy könyvcím is lehetne.

Ajj, már megint elkalandoztam! Mindegy is.. Ez a sztori róla szól. Rólam. Rólunk.