#9

- Megnézem a helyszínt - közölte Alex. Nem sokkal utána kijött belőlem minden.

- HOGY MERTÉL FELROBBANTANI EGY ÁRTATLAN EMBERT?! - szegeztem a kérdést Kenmának. - És Alexander.. Mi ez a durcizás, huh? Ne tegyétek már itt az agyatokat, jézusom! - temettem tenyerembe az arcom. - Ti teljességgel idióták vagytok. Ha Dave nem játszaná most a megszállottat, már itt se lennék - motyogtam idegesen.

Alex zavartan túrt a hajába, Kenma meg nevetgélni kezdett. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a kettőt. Ezek vajon tényleg meghibbantak?

Sarkon fordultam, s elindultam. Hogy merre, azt magam sem tudom. Végül Kenma jött utánam, majd belémkarolva kezdte vidáman ecsetelgetni, hogy ő mennyire szereti a hőséget. Némán tűrtem a hülyeségeit. Nem lehetett ezzel már kezdeni semmit, így csak magam elé bámulva koptattam az aszfaltot. Körülbelül húsz percnyi séta és egy kis taxizás után - ami nekem minimum két órának tűnt -, megérkeztünk egy igen kellemes helyre. Kenma mosolyogva terelgetett be, majd leültetett egy eldugottabb asztalhoz.
- Naaa, hogy tetszik? - kérdezte csillogó szemekkel, mire elnevettem magam. Tényleg ilyen lenne...? - Remélem jól fog esni egy kis kávé! Ugye nem baj, ha meghívlak? - pislogott.
- Öhh... Nos, szerintem egész jó - meglepődve néztem a fiúra. - N-nem, nem baj... Köszönöm szépen!
- Latte vagy jegeskávé?
- Lattét, légyszi... - Nagyot sóhajtottam, majd hátratőltem a székemen. Alig telt el a napból pár óra -mióta felkeltem -, mégis hullafáradtnak éreztem magam. Valószínűleg ezt Kenma is észrevehette, mivel sötét szemeivel engem fürkészett.
Igyekeztem nem belebonyolódni hosszabb társalgásokba. Hiszen alig ismerem őt! Semmi közöm hozzá! Mondjuk Alexhez se túlzottan... Hasonló gondolatokkal a fejemben néztem ki az ablakon. Rohanó emberek kosztümben és öltönyben, papírkupacokkal, aktákkal, táskákkal. Sok errefelé az ügyvéd és az irodai dolgozó. Én magam viszont soha nem vállalnám el ezek után egyik munkát se.
Hogy őszinte legyek, kicsi koromban mindig is hasonló helyen akartam dolgozni. Mint az régebben kiderült, pont ügyvéd szerettem volna lenni. Hogy miért vonzott ez az állás? Nem tudom. Talán azért, mert mindig is az érvelés felé hajlottam, s mert mindig is emberekkel akartam foglalkozni. Sokszor képzeltem el azt, hogy testhezálló szoknyában, blézerben és szemüvegben állok majd a vádlott előtt, és határozottan kérdezem ki őt az esettel kapcsolatban, az esküdtszék szeme láttára. Gyakran játszottam ilyet a bátyámmal, aki hol lelkesen, hol unott arccal segített be a kedvemért a kapott szerepével.
A bátyám, David. Mindig is benne bíztam meg a legjobban. Ő volt számomra az egyetlen, aki meghallgatott és segített. A szüleimtől eléggé eltávolodtam az évek folyamán. Igazából gőzöm sincs, miért. Jók voltak hozzánk, és mindent megadtak nekünk, ami egy gyereknek szükséges. Szerető család, biztonságos otthon. Talán a Daviddel való szoros kapcsolatom tehet erről. Lehet...
Sötét hajú társam még mindig engem figyelt. Egy hosszabb szünet után ismét megszólalt:
- Szép a hajad. Volt ennél hosszabb is? - érdeklődött kedvesen.
- Köszönöm. Hát, nem hinném... - gondolkodtam el egy pillanatra.
- Honnan ismerted meg Alexet? - váltott hirtelen témát.
- Hogy honnan? Öhh... Tegnapelőtt éppen suliba indultam, amikor meghallottam, hogy valaki sír. Alex ott ült a földön, tiszta vér volt, és valamiről magyarázott... Vért akar! Meg fogunk halni! Hülye emberiség... Ilyesmi - húztam el a számat.
- Értem - bólintott. - Na de én nem róla szeretnék beszélni, hanem rólad! Mesélj magadról egy kicsit! - pillogott rám lelkesen. Végülis, ő kért meg arra, hogy Alexről magyarázzak, nem?
- Huh... Okés.
Nagy nehezen belekezdtem a történetembe. Honnan jöttem, hová tartok. Otthonról és sehova. Mi a célom, miket szeretek. Kiismerni az embereket, sok mindent. Igazából értelme sem volt az egésznek, de Kenma csak hallgatta, hallgatta, és hallgatta. Teljesen lenyűgözték a szavaim. Egy idő után viszont félbeszakítottam a monológomat.
- Tényleg ennyire érdekel a dolog...? - ráncoltam a homlokom.
- Igen! Nagyon szépen fogalmazol! Kár, hogy nem ismertelek meg hamarabb! - szólt ámélkodva, mire zavartan fordítottam oldalra fejemet.
- K-kösz. Kedves vagy - böktem ki.
Egy pillanattal később Kenma felpattant, s a kávéink árát az asztalon hagyva kihúzott a helyiségből, majd az utcára érve beszívott egy adag friss levegőt.
- Sétáljunk! - fogta meg a kezem.
Hezitáltam egy kicsit, aztán bólintottam, hiszen nem ártott egy kicsit kiszellőztetni a fejem. A fiú hatalmas lelkesedéssel nézegette az épületeket, s gyakran kérdezgette róluk, hogy mi célt szolgálnak. Egyszer csak megállított, s maga felé fordított. Elmosolyodott, és lehunyva szemeit odahajolt hozzám, aztán megcsókolt.
Meglepődtem. Lefagytam. Nem tudtam hirtelen mit csinálni, csak élvezni a pillanatot. Mintha elrabolta volna a szívem, ami hevesen vert. Vörös fejjel szakadtam el tőle, ő pedig elégedett vigyorral mért végig.
- Gyönyörű a lelked - mondta ragyogó szemekkel, mire megszédültem.
Amint jobban lettem, körülnéztem. Alex ott állt, döbbent fejjel.
- Mi a...? - nyögte ki hitetlenkedve. Basszus. Ez szép lesz.